Vágyaink
Amikor arról beszélgetünk, hogy mi az az élmény, amire a leginkább vágyuk a párkapcsolatunkban, változatos válaszokat kapok. A válaszok egy része az egyéni ízlés preferenciáit fogalmazza meg, míg van a megfogalmazott igényeknek egy olyan rétege, amely univerzálisnak tűnik: a megértés és az elfogadottság élménye.
A leginkább hiányolt minőség az emberi kapcsolatokban az empátia. Nemcsak párkapcsolatokban, hanem egészen általánosan: az emberi kapcsolatokban.
Az empátia az a képesség, amely lehetővé teszi számomra, hogy megértsem és átérezzem, amit tapasztalsz, beleértve a saját belső élményedet is: gondolatokat, érzeteket, érzelmeket. Az a mentális mozdulat, amivel magamat a te helyzetedbe helyezem.
„Az empátia az, amikor a másik szemével látok, a másik fülével hallok és a másik szívével érzek.”
Alfred Adler
Így szoktam ezt kifejezni: átjárni a másik világába…
Közösség
Számomra a leginkább vágyott kapcsolati élmény a közösség élménye.
Közösséget akkor élek át veled, amikor az örömömet, fájdalmamat, inspirációmat és nehézségemet meg tudom osztani veled.
Minél fontosabb számomra a megosztott élmény, annál mélyebb lesz a közösség élményem.
S hogy mit jelent az, hogy megoszthatom?
Nem egyszerűen annyit, hogy végig hallgatsz.
Sokkal inkább azt, hogy közösséget vállalsz benne.
Közösséget akkor élek át veled, amikor azt látom, hogy ugyanarra a dologra ugyanolyan módon tekintve ugyanarra az élményre jutsz, mint amire én.
Akkor, amikor azt látom, hogy ugyanahhoz az élményhez ugyanolyan módon viszonyulsz, mint én. Amikor úgy látom tükröződni benned az adott jelenséget, ahogyan az bennem is tükröződik. Amikor örülni látlak annak kapcsán, ami nekem is örömet okoz, s amikor szomorúságot látok a tekintetedben amiatt, ami engem is elszomorít.
Az “ugyanolyan” kifejezést itt szubjektív keretben használom.
Nézzünk egy pár példát:
Felolvasok neked egy könyvből, ami a jóga filozófiáról szól. Megállok egy részletnél, ami számomra különösen inspiráló. Annyira fontosnak találom, hogy felolvasom többször is. Rád tekintek, s látom az arcodon, hogy a figyelmed a lelked mélységei felé fordul, s hogy a szavak megérintenek. Pár másodperc néma csend után hirtelen kikapod a kezemből a könyvet, izgatottan keresel ki belőle egy másik fejezetet, s mély átéléssel olvasni kezded. A sorok, amelyeket kiválasztottál, engem is megmozgatnak, a hideg is kiráz közben, olyannyira. Beszélgetésbe elegyedünk a könyv fogalmazásmódja és mélységei kapcsán. Mindkettőnk számára kiemelkedő ez az írás, s egyetértésben vagyunk abban, hogy miért. Kiemeled néhány kifejezés mesteri voltát, s én jól értem, hogy miért teszel így. Én is valami egészen magasrendűt találok a hátterükben.
Siklóernyőzni indulunk. Régóta várjuk már, hogy megfelelő legyen a szél, hogy mehessünk, mostanában nem volt sok szerencsénk. Előttem szállsz fel egy jó fél órával, s több, mint másfél órát töltünk mindketten a levegőben. Amikor leérünk, s hazafelé indulunk, a kocsiban beszélgetni kezdünk. Amikor meséled, hogy milyen élmény volt amikor egy különösen erős felszálló áramlatra találtál, én magam is élem az érzést veled, s türelmetlenség fog el, hogy én is elmondhassam, nekem milyen volt, amikor a gyomromat liftezni éreztem, vagy amikor több száz méter magasból elém tárult a környező hegység jelentékeny része. Tudom, hogy lelkesedsz a repülésért, tudom, hogy élvezed, amikor egy izmos áramlat elkezd felfelé cibálni a végtelen ég felé, s tudom, hogy imádod, ahogy némán, békésen siklasz az égen miközben a nap lassan vörösbe fordul a láthatáron. Beszéltünk róla sokat, látom az arcodon az örömet, a szemeidben a tüzet. Tudom, hogy újra és újra elindulunk majd, hogy újra és átélhessük.
Anélkül, hogy bármilyen objektív módszerrel össze próbálnám hasonlítani az átéléseinket a könyv vagy a repülés kapcsán, tudom a mély közösségünket azokban. Ez a tudás és az érzelmeink erős rokonsága mondatja velem azt, hogy ugyanazt éljük át.
Amikor a közösséget keresem veled, akkor erre a rokonság élményre vágyok, még abban az esetben is, ha nem voltunk a fentiekhez hasonló helyzetben: ha nem olvastad még azt a könyvet és nem repültél még siklóernyővel. Arra vágyom, hogy legyél nyitott és érdeklődő, hogy használd a képzelőerődet és a beleélés képességét, s hogy keresd a szépet, az inspirálót, a felemelőt abban, ami számomra szép, inspiráló vagy felemelő.
Egy beszélgetés során könnyen megeshet, hogy átveszed az érzéseimet, akár anélkül, hogy értenéd azok hátterét. Lehet te is elsírod magad, ha engem sírni látsz.
Nem elegendő azonban az érzelmi közösség, fontos tudnom, hogy ugyanarra az alapra épül az érzésed, mint az enyém. Örülök annak, hogy velem érzel, és azt szeretném, hogy láss is.
Elfogadva lenni
Minél fontosabb számomra egy élmény, annál inkább vágyom rá, hogy valakivel abban közösségre találjak. Van a világomnak egy sajátos, kitüntetett területe, élmény csoportja, amelyben pedig kiemelten vágyom a közösségre: önmagam.
Akkor élek át közösséget veled ‘önmagamban’, amikor az az élményem, hogy tudod, hogy én milyennek látom magamat.
Te akkor élsz át közösséget velem ‘önmagadban’, amikor azt éled át, hogy tudom, hogy te hogyan tekintesz önmagadra.
Amikor ezt egy támogató viszonyban éljük át, akkor nemcsak közösség, hanem elfogadottság élményünk is születik.
A közösség élmény hiányában az elfogadottság azonban nem lehet teljes, hiszen akkor azt fogjuk gondolni, hogy a másik elfogadása tévedésre épül:
“Ha valóban látna, mindjárt nem lenne ennyire toleráns.”
A közösség rétegei
Az empátia, illetve a közösségvállalás univerzális emberi értékek, az empátia fogadása és a közösség élménye univerzális emberi igények, mondhatjuk szükségletek.
Mindannyiunk számára fontosak.
Számodra is azok.
Tudva ezt, az lesz a fő kérdésem, hogy hogyan adhatok neked ebből minél többet?
Mi a közösségvállalás maximuma?
Minél több olyan dologban, amelyben közösségre vágysz, minél mélyebb közösséget vállalni veled.
Hasonló ez a folyamat ahhoz, amikor fáj a hátad, és masszázst kérsz tőlem. Én elindulok a hátad izmain az ujjaimmal, s azok tónusából, illetve a visszajelzéseidből fokozatosan feltárom a hátad állapotát, s így élményt szerzek arról, milyen állapotban vagy.
Ugyanezen a folyamaton keresztül tudunk menni beszélgetésben. Nem pusztán a kíváncsiság hajt, hogy dolgokat tudjak meg rólad, hanem annak a vágya is, hogy olyan módon lássak, ahogyan te teszed.
A kettő között jelentékeny a különbség. Nem pusztán az adat érdekel, elsősorban nem az érdekel, hanem az élmény: a te létélményed. Mindaz, amit meg tudok rólad alapanyag, mozaikdarab, amiből építkezni kezdek: nekilátok a saját világomban felépíteni a te világodat.
A kihívás, hogy valahogy felépítsek a tudatomban egy új világot, amely megannyi értelemben különbözik a sajátomtól.
A te világod az élményeidből felépített ideáid, hiedelmeid, értékeid összessége, amely meghatározza, hogyan értelmezed és éled át a tapasztalataidat, hogyan hozol döntéseket, hogyan lépsz kapcsolatba másokkal és még hosszasan sorolhatnám.
Részét képezi annak a módja, ahogyan gondolkodsz, ahogyan látsz, amilyen én-élménnyel rendelkezel, amilyen érzet neked lenni. Részét képezik a kapcsolataid, a kapcsolataidról alkotott elképzeléseid, a feltételezéseid arról, hogy ezek a kapcsolatok miért olyanok, amilyenek, hogy azok közelség-távolság viszonyai hogyan alakultak ki, hogy melyiken lehet módosítani, s melyiken nem, hogy melyik ember téged milyennek lát és miért éppen úgy…. Részét képezi minden élmény, legyen az érzet, érzés, képzelet, érzelem, gondolat, illetve maga a struktúra, amely mindezt fenntartja és értelmet ad neki.
Nem tudom máshogy megérteni, felfogni, észlelni a világodat, csak úgy, hogy az én világom részét képező gondolatokat, hiedelmeket, értékeket, értelmezéseket, viszonyulásokat, ítéleteket – átmenetileg – félreteszem.
„Az ítélkezés nélküli megfigyelés az emberi intelligencia legmagasabb formája.”
Krishnamurti
Ha nem vagyok szabad a saját nézeteimtől, értékrendemtől, ítéleteimtől, nem tudok helyesen építkezni: nem lesz valós a tégla anyaga, amit használok, s nem lesz helyes a módja sem annak, ahogy a téglákat egymáshoz illesztem.
“Akkor értjük meg egy embertársunkat, amikor az odafigyelés idejére, az ő gondolatai befogadása kedvéért kioltjuk saját tudatunk tartalmát. Így nyerhetünk bepillantást az ő tudatába.
Következésképp: a másik emberre való igazi odafigyelés, az önzetlen odaadás magasfoka.”
Ita Wegman
Egyikünknek a legfontosabb dolog az, hogy valakiről tudjon gondoskodni. Ez jön a lényéből. Számára elképzelhetetlen az élet anélkül, hogy legyen neki valaki, akiért tehet. Hogyan tudná őt megérteni valaki, aki „könnyen” feláldozza a kapcsolatait azért, hogy egy célt, kihívást teljesítsen; valaki, akinek a szabadság és függetlenség a meghatározó értékei?
Ők ketten csak úgy képesek megérteni egymást, ha megtanulják saját világaik építőköveit félretenni annak érdekében, hogy fogalmat alkothassanak a másikéról.
A megértés itt nem száraz értelmezés, hanem átélés, annak az összes, vagy legalábbis minél több aspektusával együtt. Amikor megtanulom a te szemeddel látni a jelenségeket, megtanulom átélni az érzéseidet is. Akkor abban, hogy látlak, hogy megértelek, benne van az is, hogy együtt érzek veled.
Ekkor már csak egy lépésnyire vagyok attól, hogy lássam, az egyes döntéseidhez milyen úton jutottál, s hogy a döntések hátterében szükségszerűséget lássak.
Így végül értelmi, érzelmi és akarati szinten is empátiát élek át veled.
Számomra az empátia ezen hármasa adta az emberi kapcsolatok egyik csúcsélményét. Kevesen vannak, akikkel a beszélgetéseinkben közel kerülhettem ehhez, mégis, mindig az volt az érzésem, hogy ha lemondok ennek az élménynek a folyamatos kereséséről, az életről magáról mondok le, s lassanként élőhalott válik belőlem.
Amikor mégis elindultam a lemondás felé, annak a legelső jele az volt, hogy egy számomra fontos emberrel számomra fontos és releváns területeket megbeszélhetetlennek, vagy megbeszélésre nem szorulónak tekintettem.
Folytatás: Intimitás a beszélgetésben 2. rész
Szerző: Bőr Róbert