Nem azt nem szereted, amit én szeretek
Vannak esetek, amikor az empátia és a másik megértése a világaink (és szándékaink) különbözősége okán komoly akadályokba ütközik.
Tegyük fel, hogy közel kerültünk egymáshoz, s kifejezetten élveztük az ismerkedés eddigi folyamatát. Egy ponton viszont eljutunk egy olyan élményhez, ami számodra különösen kedves, számomra viszont idegen.
Mi történik ilyenkor?
Megvalósulhat-e úgy a közösségünk, ha én képtelen vagyok megszeretni valamit, amit egyébként nem szeretek, vagy ha feladom önmagam, amikor valami olyan dolgot kezdek el valahogy szeretni, ami nem illeszkedik az alaptermészetemhez?
Amikor zenét hallgatsz és mélyen átéled annak szépségét, felemelő hatását, talán számodra is nyilvánvaló, hogy a másik, aki nem szereti azt a műfajt, nem arra mondja, hogy nem szereti, amit te éppen átélsz. Nem arról van szó, hogy ő ugyanazt látja mint te és nem találja szépnek, hanem hogy nem képes azt látni, ami számodra szép. Mintha nem tudna eljutni a szépség élményéhez az adott zenén keresztül. Hiszen ha képes lenne átélni azt, amit te, ő is szükségszerűen a gyönyörűséghez érkezne.
Olyan, mintha nem a zene maga lenne szép, hanem mintha a zene ki tudna nyitni egy ajtót, amelyen keresztül a szépség élményéhez el tudunk jutni. Mintha a hangzás egy forma lenne, ami által a szép számunkra megragadhatóvá válik.
Kinek ez, kinek az a fajta zene az, amin keresztül hozzáférése van a szépséghez.
Azt mondjuk, hogy a zenét szeretjük, de valójában nem a zenét szeretjük, hanem a zene mögött rejlő valamit, ami a zenében, hangokon, hangzásokon, dallamokon keresztül formát nyer és megnyilatkozik. Lehet a dinamizmusa, az ereje, lehet a lágysága, simulékonysága, vagy éppen a melankólikus hangulata az.
Tegyük fel te szeretsz programozni, míg számomra az idegen, hideg, száraz világ. Amikor beszélgetünk róla, kiderül, hogy a programozásban azt szereted, hogy működő dolgokat tudsz építeni. Lehet, hogy a nyomozó szerepét szereted, aki az összefüggések hálójából kibogozza a lényeget, s ezzel jut egy probléma megoldására. Egy szinttel mélyebbre tekintve máris közelebb kerülhetünk a kedvelés élményéhez: építeni, nyomozni én is szeretek.
Az, hogy te a világban valamit szeretsz, valamit igazán és mélyen tudsz élvezni, azt jelenti, hogy van a lelkednek egy képessége, amivel a szépséget egy formán keresztül képes vagy átélni.
Az, hogy én ugyanabban a formában nem találok semmi szépet, talán azt jelenti, hogy nincs az adott formán keresztül a széphez hozzáférésem, vagy maradjunk egyelőre inkább csak annyiban, hogy ezt még nem derítettük ki.
Lehet, hogy kis segítséggel számomra is kinyílik egy ajtó. Lehet, hogy azért vannak nálam zárva ajtók, mert olyan emberekhez kapcsolódnak élmények, akiket nem szerettem. Az én esetemben ez így volt többek között a nyelvtannal, irodalommal és a pszichológiával is. Az, hogy egy egészen más emberen keresztül találkozok ezekkel a területekkel, lehet, hogy azonnal ajtókat nyit.
A közösségvállalás gyakori megnehezítőjének, sőt, gyakran ellehetetlenítőjének tekintett ízlésbeli különbségek által okozott „képzeletbeli” falat ezzel a rátekintéssel meg tudjuk kerülni, s így már nem falakat látunk, hanem ajtókat keresünk.
Az asztrológia tanításai szerint még az egymással éles ellentétben álló minőségeket képviselő (szembenálló), magas szinten élt jegyek is képesek átlátni a másik térfelére, vagyis képesek megérteni egymást.
Az viszont, hogy meglátjuk az ajtókat, nem jelenti azt, hogy könnyűszerrel be is lépünk azokon.
Előbb-utóbb találkozok azzal a kérdéssel, hogy vajon mennyire vagyunk rugalmasak egymás szeretett dolgainak a megkedvelésében.
Néhány tényező, amely befolyásolja, hogy az egyes dolgokat mennyire szeretjük vagy nem szeretjük:
-
- Hajlamosak vagyunk kedvelni a megszokott, ismerős élményeket, például ízeket, s egy távoli országból származó ételt kellemetlennek találni, csak azért, mert ismeretlen az ízvilága.
- Hajlamosak vagyunk valamit jobban szeretni, ami olyasmihez vagy olyas-valakihez társul, amit vagy akit már szeretünk. Ha azt halljuk, hogy az egyik kedvenc zenészünk egy másik zenésszel vagy zenekarral dolgozik együtt, akkor az adott zenekart máris hajlamosak vagyunk jobban kedvelni, éppen a már kedvelt zenésszel való kapcsolat miatt.
- Hajlamosak vagyunk azokat a dolgokat jobban szeretni, amelyekkel pozitív élményeket szereztünk a múltban, amelyekkel így pozitív asszociációink alakultak ki. Ha rossz tapasztalatunk volt egy étterem udvariatlan kiszolgálójával, akkor lehet, hogy évekig nem fogunk ott étkezni, hiába kiváló az étterem és már a kiszolgáló személyzet is lecserélődött. Ilyen asszociáció egyaránt kapcsolódhat emberekhez, illetve tárgyakhoz, jelenségekhez.
- Hajlamosak vagyunk könnyebben megszeretni valamit, ami kapcsolódik egy olyan dologhoz, amivel elfogultak vagyunk. Ha meggyőződésünk, hogy egy bizonyos gyártmányú laptop csúcsminőséget képvisel a piacon, akkor könnyen figyelmen kívül hagyjuk az adott típus hibáit, és akkor is magasabbra értékeljük azt egy másik gyártó termékénél, ha az objektív tények nem igazolják elsőbbségét.
- Hajlamosak vagyunk egyetlen jellemzőre alapozva általános következtetéseket levonni egy dolog összes tulajdonságáról. A vonzó embereket könnyen intelligensebbnek, sikeresebbnek és megbízhatóbbnak tekintjük, még akkor is, ha nincs bizonyíték ezen feltételezések alátámasztására. Ha valakit egy területen kompetensnek látunk, akkor más területeken is kompetensnek tekintjük, még akkor is, ha ez nincs úgy.
A szokások átalakítása, a múltbeli, illetve jelenbeli asszociációk tudatosítása, az elfogultságaink fellazítása, illetve az általánosításaink újragondolása mind fokozzák a szabadságfokunkat arra, hogy olyan helyeken is képessé váljunk felfedezni a szépet, ahol addig arra képtelenek voltunk.
A legnagyobb nehézséget az okozza, amikor az a minőség, ami a másik számára örömet okoz, ellenkezik az alaptermészetünkkel.
Ha én tele vagyok tüzes energiákkal, s a szabadnapok reggelein azzal a kérdéssel ugrom ki az ágyból, hogy vajon mit leszek ma képes teremteni, biztosan nehézségeink lesznek, ha számodra ezeken a napokon a pihenés, lazítás, inkább az élmények passzív befogadása az érték, miközben szeretnénk együtt lenni.
Ezért fontos sorra belenézni, hogy az adott helyzetben vajon alaptermészetünkbe kódolt különbségeink blokkolják a közösségünket, vagy valami másról van szó.
Amikor keresni kezdjük annak a módját, hogy megtaláljuk azt a szépet, amelyhez a másiknak az adott formán keresztül nagyobb az affinitása, és engedjük neki, hogy segítsen az ajtót megtalálni, majd amikor az ajtón belépve sikerül átélnünk a szépet, úgy a másik “lényén keresztül” gazdagabbak és szabadabbak lettünk.
Abban az esetben pedig, amikor ez nem sikerül, a másik örömén keresztül egy másodlagos kedvelést még így is ki tudunk alakítani. Hasonló ez ahhoz, hogy hálát érzünk, amikor valaki segít egy számunkra fontos embernek, vagy éppen örömet okoz neki.
Intimitás
Tegyük fel, hogy egy napon a párod a munkából való hazatérés után az ajtón belépve sírva fakad: egy munkatársát elküldték a cégtől, akit nagyon szeretett.
Mit teszel, mit mondasz, mit kérdezel, hogy viszonyulsz a helyzethez?
Megpróbálod vigasztalni?
Megpróbálod jobb kedvre deríteni?
Próbálod valahogy kimozdítani a szomorúságból?
Netán csendben leülsz mellé és megfogod a kezét?
Könnyű lenne azt gondolnod, hogy érted a másikat: „Elvesztettél valakit, aki fontos neked és ezért szomorú vagy. Én is az lennék, ha valakit elvesztenék, megértem, hogy így érzel.”
Miről is lehetne, vagy kellene egy ilyen helyzetben beszélni?
Ha te érkezel haza emiatt szomorúan, én csendben maradok és ha azt látom rajtad, hogy szívesen beszélnél róla, akkor kérdezek.
A kérdéseim elve egyszerű: a saját világomból indulva gyűjteni kezdem azokat a mozaikokat, amelyek nálam egy ehhez hasonló élethelyzetben fontosak, amelyek meghatározzák a gondolataimat, érzéseimet, vágyiamat. Gyűjtögetni kezdem mindazt, ami valamit hozzátesz ahhoz, hogy egy hasonló helyzetben én hogyan érezném magam.
Ahhoz, hogy valósággá válhasson számomra a valóságod, tudnom kell, hogy: ki az, akit elveszítettél; hogyan ismertétek meg egymást; hogyan lettetek barátok; mi az, ami miatt megkedvelted és ő mi miatt kedvelt téged; milyen élményeken mentetek keresztül; s hogy végül milyen szerepbe kerültetek egymás életében.
Hogyan is tudhatnám, milyen most neked, ha nincs tudásom a fentiek bármelyikéről?
Hogyan tudhatnám, ha nem ismerem a vágyaidat és idegenkedéseidet, a múltad és a jövőképed, a késztetéseidet, értékrendedet, gondolataid járását, hogy mi fontos, vonzó és mi taszító számodra, hogy mi megy könnyen, s mi nehéz, s hogy lelked örömei és félelmei miből táplálkoznak?
Miközben kérdezlek és te mesélsz, megannyi élményt szerzek rólad, s azokon a pontokon, amikor valami olyat mondasz, amit nem tudok beilleszteni a már felépített világképembe, tovább kérdezlek, s közben felépitem a lényemben a világodat.
Ha így teszek, nemcsak a szomorúságodat veszem át, hanem meg is értem a szomorúságod természetét, alapját, formáját: hiszen már látom a világot, amiből a szomorúságod következik. Ezt értem “ugyanolyan módon rátekintésnek” a fenti közösség definícióban.
Te pedig, ha azt érzed, hogy a kérdéseim őszinték, s hogy az, ami belőled kiárad termékeny talajra talál bennem – vagyis ha tükröződni látod a lényemben a világodat -, teljessé válik a közösségünk élménye.
Ekkor azt fogod érezni, hogy veled vagyok a nehézségben, közösséget vállalok abban.
Az „empatikus rezonancia” (empathic resonance) kifejezés arra a folyamatra utal, amelynek során a helyzet megértésének és a beleélésnek folyamatán keresztül egy személy érzelmei, vagy tapasztalatai hasonló élményeket váltanak ki egy másik személyben.
Én szívesebben használom az „építés”, “konstruálás” kifejezést, amely során főként a képzeletemet használva a másik „jelentés adó” (meaning making) működését, illetve annak eredményét teszem magamévá, miközben a folyamatos beleélést gyakorlom.
A tapasztalatom szerint minden őszintén érdeklődő kérdés, amely valami olyan témára kérdez, amiről a másik örömmel beszél, olyan, mint éltető levegőhöz jutni.
Ha nyitsz, beszélgetni kezdünk, ami hasonlatos egy, a te belső világodban tett sétához.
A séta egy olyan sajátos beszélgetési forma, amelyben jelentékeny ideig, akár órákon keresztül is a te térfeleden vagyunk. Ennek során könnyen lehet, hogy olyan területekre tévedünk, amelyeken még te is is alig jártál, ami számodra is ismeretlennek tűnik.
Amikor te elindulsz a kifejezés útján, én hallgatom amit mondasz, s minden figyelmem a tiéd. A fókuszált figyelem olyan érzést kelt, mintha egy folyó lenne, s mintha ez a folyó körbe fogna, körbe simítana, ölelne téged – innen származik az „Ölelő figyelem” kifejezés.
Elmerülsz egy témában, s mesélés közben a lelked olyan mélységeihez érsz, ahol sűrűvé, zavarttá válik a közeg, és ez bizonytalan érzést okoz neked. Ennek a jele lehet az, hogy elbonyolódsz a gondolataidban, nehéz érzések fognak el, megtorpansz, esetleg el is felejted, hol jártál.
Lehet, hogy ilyenkor annak a félelme fog el, hogy megítéllek, s ezért fékezel, szűrsz és akadozol. Ilyenkor visszajelzést adok arról, hogy mivé váltak a lényemben a szavaid, amitől talán megnyugszol és tovább áradsz.
Lehet, hogy más oka van a megtorpanásnak.
Akármi legyen is az, ha én ilyenkor kimondok valamit abból, ami felé te mozdultál, de amihez nem tudtál elérni, egy új viszony születik köztünk. Sikerült úgy együtt mozdulnom veled, hogy a pálya, amin haladtál, formát nyert előttem. Te megálltál, ám én képes maradtam pár lépéssel tovább haladni ezen a pályán. Amikor megosztom veled, hogy kicsivel előtted mit találtam, az lesz az élményed, hogy látlak.
Azáltal, hogy valaki nálad pontosabban navigál a saját lelked kertjében, esetleg még beljebb is vezet abban, azt fogod átélni, hogy valaki valóban ismer és megért téged.
S van a lelkednek egy mélysége, ahová ha be tudok érni veled, az olyan lesz számodra, mintha mindent tudnék rólad. Onnantól meztelen vagy, ám a meztelenségedben semmi szégyellnivaló nincs, épp ellenkezőleg: megkönnyebbülsz általa.
Szabadabb, könnyebb, igazabb lettél.
” …
A legelést hagyjuk meg a teheneknek,
s menjünk oda, ahová, tudjuk,
valójában mindenki vágyik,
oda, ahol szabadon sétálhatunk
ruháink nélkül.”
Rumi
Ahogy a testnek az érintés és a szeretkezés az intimitás, úgy a léleknek a beszélgetések ezen igen ritka mozzanatai. Életem meghatározó élménye volt minden alkalom, amikor így tudtam mozdulni, vagy valaki így mozdult velem.
Tánc
… mint amikor tánc közben a kezed elindul egy irányba, elválik az enyémtől, majd, ahogy mozdulsz tovább és eltelik néhány másodperc, újra találkozik az én kezemmel. Találkozásuk olyan, mint amikor két pont egyazon pillanatban ér a tér ugyanazon pontjába, amikor mozdulataik ívei egyetlen pontban érintik egymást. Mozgásuk szinkronban van. Egymáshoz érésük olyan érintés, amely mentes az ütközés legkisebb nyomától: mint amikor két spirálban zuhanó vízcsepp egy ponton egymáshoz ér, majd anélkül, hogy találkozásuk hullámokat keltene felszínükön, tovább haladnak.
Két olyan íven mozdultunk, amely egy ideig elvezet egymástól, ám amikor újra találkozunk, az íveink pontos illeszkedésében felismerjük a röppályáink szinkronicitását. Így, habár a két test elvált, a két lélek a szinkronban együtt maradt, ugyanazt a dallamot lélegezte.
Ebben a dallamban válik közössé a mozdulat és ez az a mozdulat, ami a lehető legpontosabban írja le két lélek közösség élményét, hiszen ebben az élményben átélik közös eredetüket, s feloldódnak abban.
Szerző: Bőr Róbert
Az Ölelő figyelem csoportokon azt gyakoroljuk, hogyan tudjuk az intimitás élményét beszélgetéseken keresztül megvalósítani.
A folyamat részét képezi minden megértési modell, módszer, keret és gyakorlat, amely azt célozza, hogy megtanuljunk olyan figyelmet adni, amilyen figyelemre a lelkünk mélyén mi magunk is vágyunk.