KommunikációDinamika

Emberi kapcsolataink újraépítve

Bevezetés

Ha szeretünk valakit, gondoskodunk róla. Ha tudjuk, hogy éhes, enni adunk neki. Ha szomjas, megitatjuk. Ha megsérült, ellátjuk a sebeit. Ha fázik, ruhát adunk rá, ha fájnak az izmai, megmasszírozzuk. Úgy tűnik, a test dolgait illetően egészen egyértelmű számunkra a gondoskodás mikéntje. 

A lélek dolgai kapcsán viszont egészen más a helyzet. 

Két ember találkozása két lélek találkozása: két világegyetem találkozása. Két lélek két egymástól radikálisan eltérő világban élhet, amely különbségnek a jelentőségét aligha lehet alábecsülni. Más dolgok érdekelnek, vonzanak vagy taszítanak bennünket, másra figyelünk, más motivál, más ad értelmet életünknek.. 

Az, hogy a testünk jelentékeny hasonlóságot mutat másokéhoz, megtévesztő: a lélek számára a különbözőségek lehetősége milliószor nagyobb.

„Az optimista természetszerűleg a tárgyak derűs és jó oldalát látja, a fények szemléletében merül el, míg az árnyékokat figyelmen kívül hagyja. A pesszimizmussal együtt jár a derűs benyomások mindenkori kiesése, a tárgyak keltette borús és sötét hangulatoknak a kialakulása és elmélyülése. Éppígy az idealizmus és a materializmus is egymással ellentétes nézőpontokat hoz létre. A fatalista a kérlelhetetlen végzetszerűségen kívül, egyebet alig lát meg a természet jelenségeiben, a hedonista viszont alig méltat figyelemre mást, mint a tárgyak nyújtotta élvezeti lehetőségeket.”

Kaczvinszky József: Kelet Világossága I

Az például, ami köré egy buddhista szerzetes az egész életét rendezi, ami felé a figyelmét napjai domináns részében fordítja, ami számára a legfontosabb: teljes egészében hiányzik egy nyugati üzletember életéből, akinek gondolatai reggeltől estig a nyereség körül forognak. Azt, ami az egyik számára mindenek fölött kívánatos, a másik méregnek tekinti.

Ha sikerül megneszelnünk a világaink közötti különbségeket, az emberi kapcsolatokról való gondolkodásunk új dimenziókkal bővül. Akkor szinte automatikusan merül fel annak a kérdése, hogy hogyan képes egy lélek látni, ismerni a másikat, hogyan képes egy világ átlátni egy másik világba, s mindezek tudatában hogyan képes két lélek találkozni, együttműködni, mi több, harmóniára találni egymással?

A lélek a testhez hasonlóan sérülékeny, ám a lélek lehetőségeinek köre a sérülésre és a gazdagodásra mérhetetlenül nagyobb. Az ártó viselkedés megannyi formájával találkozunk nap mint nap, s többükkel kapcsolatban észre sem vesszük, hogy rombolnak. A burkolt lekicsinylés, a távolságtartó közöny, a sarkos gúny, a kényszerítés, hibáztatás, követelőzés, érzelmi zsarolás, sértődés, féltékenykedés, bizalmatlankodás vagy akár gondatlanságból  egy kedves gesztus hiánya könnyen fájdalmat okozhat a másiknak, úgy, hogy az észre sem veszi, mi áll a nehéz érzései mögött.

Habár a szóbeli bántalmazás nem eredményez a fizikaihoz hasonló sérüléseket, nem marad utána seb vagy zúzódás, a kár, amelyet okoz, gyakran súlyosabb, és a gyógyulási idő a többszöröse is lehet. A lélek gondozása ezért nagyságrendekkel több figyelmet és ébreséget követel, a fentieken túl már csak azért is, mert a romboló hatás sokszor burkolt formában történik, s a lélek sebei gyakorta szándékosan el vannak rejtve: aki sérül, szégyelli az érzéseit.

Rombolod magad, ha mondasz valami számodra fontosat, majd azonnal le is teszel róla és csak annyit szólsz: “na mindegy”. Rombolod magad, ha negatív keretben szólsz magadról és annak a megerősítésére hívsz engem: „nem zavarlak a hülyeségemmel”, vagy „nekem nincs semmi érzékem az ilyesmihez”.

Rombolsz engem, ha rendszeresen elkésel a találkozókról; ha elfelejtesz valamit, amit ígértél; ha azt feltételezed, hogy nem tudok megoldani dolgokat, amelyekre egyébként képes vagyok; vagy, ha rám ruházod a felelősséget a saját nehéz érzéseidért: „ne készíts ki”.

Rombolod a kapcsolatunkat, ha nem teszed szóvá, amikor úgy érzed bántalak; ha negatív jövőképpel élsz kettőnket illetően; ha nem hiszed el, amit mondok neked; vagy, ha nem osztasz meg velem dolgokat, amelyek rám is vonatkoznak.

Romboljuk a viszonyunkat, ha nehéz érzésekkel járó események után, amikor beszélgetésre van szükség ahhoz, hogy tanulhassunk belőlük, úgy teszünk, mintha mi sem történt volna.

Talán most azt gondolod, hogy a „rombolás”, vagy a „bántás” túl erős kifejezések.

Tegyük fel, hogy kertész vagy, és egy hétig nem locsolod meg a növényeket, amelyek két naponta igényelnek öntözést. Mit gondolsz, romboló hatású a viselkedésed? Rombolsz azzal, hogy egyszerűen nem teszel semmit?

A kapcsolatok hasonló módon működnek, rendszeres gondozást igényelnek. Rombolóan hat azoknak a lehetőségeknek a sorozatos elmulasztása, amelyek magasabb nívóra emelnék a kapcsolatunkat. A passzivitás is lehet romboló, sőt, a legkegyetlenebb eszközök egyike.

A bántalom számtalan formát magára ölthet. Felismerni abban az esetben a legnehezebb, amikor kettőnk kapcsolatát romboljuk, mert a rombolás csak annak a viszonynak a tükrében látható, amelyben a kapcsolatunk beteljesedhetne. A  lélek éltető kapcsolatok hiányában csak túlélni képes, kiteljesedni nem. A lélek számára a kapcsolatok hídjai adják a levegőt, a lehetőséget, az értelmet: ez a híd az élet, ez a híd a boldogság. A lélek számára ezért a kapcsolat hídja a legfontosabb.

Ez az írás ezért mindenekelőtt az emberi lélekre, illetve a két lélek között ívelő hídra fókuszál. Az itt felvázolt szemlélet és módszertan annak a kapcsolati viszonynak a talaján kapott szárba, amelyben két ember számára a közeledés, majd a közelség megőrzése megkérdőjelezhetetlen értékké válik. Akik számára a kapcsolatuk nem alku tárgya.

Más keret talán nem is képes elvezetni egy olyan világ- és emberképhez, amelyben a társas kapcsolat potenciálja akkorává tágul, hogy annak kapcsán beteljesülésről lehetne beszélni.

Egy világkép, emberkép és kapcsolatkép körvonalait rajzolom fel. Ezek a körvonalak közvetlenül használható alapokat adnak a kapcsolatainkban a figyelmünk irányításához, a szavaink formálásához, a másik megértéséhez, a nehézségek feloldásához, s irányok választásához, amelyek a kiteljesedésünk felé vezetnek.

Mindenekelőtt szól ezért ez az írás pároknak, akik egymásban a kapcsolatuk beteljesedését és önmaguk kiteljesedést egyaránt keresik, s szól persze szülőknek, testvéreknek, barátoknak is – akik a kapcsolataik jelentőségét felismerték. 

Az egyszerűség kedvéért mindvégig két ember viszonyáról lesz itt szó, ami nem jelenti azt, hogy az elhangzottak ne volnának igazak három, vagy akár több ember, netán egy közösség életére.
A szövegben többször előforduló boldogság kifejezést minden ezoterikus, misztikus vagy vallásos jelentés nélkül, a tartós és ambivalencia mentes öröm jelölésére használom.

I. Az emberi kapcsolatok újragondolva

1. Építeni vagy rombolni

Emberként rendelkezünk az önreflexió képességével, vagyis képesek vagyunk kívülről önmagunkra tekinteni. Ez a visszafelé tekintés központi meghatározója minden emberi érintkezésünknek. Ennek a visszafelétekintésnek a fő terméke az énképünk, vagyis az, hogy milyen embernek látjuk, illetve tartjuk magunkat.

A „milyennek” kérdésre válaszolva akarva-akaratlanul jelzőket használunk: értelmes, ügyetlen, gondos, élhetetlen, vagy alávaló. Azzal együtt, hogy ez a belső kép saját mentális folyamataink eredménye, vagyis magunk vagyunk annak közvetlen építői, a kép mégsem független a környezetünktől, hiszen természetéből adódóan tükröződésekre épül.

Mi magunk vagyunk az önmagunkról alkotott képünk festői, ám a színeket, amelyekkel dolgozunk, a kapcsolataink adják. A színek abból születnek, amilyennek gondoljuk, hogy lát bennünket a környezetünk.

A szabadságunk pusztán abból áll, hogy a rendelkezésre álló, vagyis a környezetünk által ajánlott színekből melyeket használjuk.

Ha örülsz nekem amikor találkozunk, ha elismerően szólsz a képességeimről, tisztelettel bánsz velem, és kikéred a véleményemet fontos kérdésekben, akkor méltán látom magam értékes, hasznos, megbecsülésre méltó embernek.

Te adod a kezembe az ‘értékes’, ‘hasznos’, ‘megbecsülésre méltó’ színeket.

Ha viszont feszült vagy a jelenlétemben, kerülöd a társaságomat és sorra megkérdőjelezed a véleményemet, késztetésem lesz arra, hogy hibákat keressek magamban, megkérdőjelezzem emberi vagy szakmai értékeimet.

A te tekinteteden keresztül ítélem meg önmagamat – ez a tükröződés lényege.

Azokkal a színekkel játszom, amelyeket a tekintetedben felfedezni vélek.

Amikor azt mondom, hogy a „másik visszatükröz”, azzal egyfajta passzivitást sugallok, hiszen a fizikai tükör minden érdektől mentesen egyszerűen visszaveri a rá érkező fényt. Annál tisztábban veri vissza, minél inkább mentes önmagában bármiféle színtől.

Az emberi kapcsolatokban egészen ritkán egyszerű ennyire a helyzet, mert az emberi tükrök színezettek. Ezért a tükrözés kifejezés helyett talán pontosabb az „ajánlás” szó használata, hiszen az emberi gesztusokban mindig van egyfajta javaslat, ajánlat. Nem csak arra szól ez az ajánlat, hogyan szervezzük az időnket egymással, hanem arra is, hogy milyennek lássuk önmagunkat. Egy ember ajánlása közvetlenül még nem ad nekünk minőséget, pusztán hajlamosít rá, hogy egy kvalitást felvegyünk az énképünkbe.

Nem vagyunk tehát önállóak, nem vagyunk függetlenek egymásról az önmagunkról alkotott képünk formálásában, és habár furcsának tűnik, nem is akarunk azok lenni. Azért nem akarunk, mert a tükröződés olyan számunkra, mint a fény: nélküle nem vagyunk képesek látni sem önmagunkat, sem másokat. Ha nem kapunk egymástól jelzéseket, az éppen annyira félelmetes, mint a vakság, hiszen nem fogjuk tudni, hogyan viszonyuljunk a másikhoz. A tükröződés felszámolási törekvése így olyan, mintha kéz nélkül akarnánk fogni, vagy lábak nélkül futni.

Az egymás lényén és tekintetén keresztül szőtt tükröződés és az azon keresztül ható szín- és forma nyerés életünk természetes folyamata. Olyannyira természetes, olyannyira mélyen hat bennünk, hogy mechanizmusát gyakorta fel sem ismerjük.

Tengernyi illemszabály és szokás épít a tükröződésre és tartalmaz pozitív ajánlást. Megannyi jókívánság, illetve amikor kifejezzük örömünket azért, hogy látjuk egymást: ez mind énképajánlás.

Az, hogy „Örülök, hogy látlak” azt jelenti, hogy örömöm születik belőled, vagyis „értékes, élvezetes, inspiráló” veled lennem. Jó nekem, hogy vagy, hogy most itt vagy velem. Ennek az örömnek a kifejezése pedig ajánlat is egyben: azt ajánlom, hogy lásd magadat értékesnek, érdekesnek, inspirálónak.

A társas interakciók ajánlás nyelvre való fordítása teszi lehetővé annak a szakadatlan teremtő folyamatnak a meglátását, amely körül az életünk és a kapcsolataink forognak. 

Amennyiben vannak olyan emberek, akik meg tudnak bántani, el tudják érni, hogy szégyent, bűntudatot vagy büszkeséget érezz, ha meg tudnak sérteni, akkor jogosultságuk van az énképed formálására. Akkor az önértékelésed még ingatag, annak meghatározása még folyamatban van. 

Ezt az építő hatást könnyű nemkívánatosnak tekinteni, hiszen kiszolgáltatottság rejlik mögötte, amitől gyakran szabadulni akarunk. Olyan társas építkezés ez, amelyet abbahagyni nem, kizárólag befejezni áll módunkban.

Ennek az építő-formáló hatásnak két aspektusa lézetezik. Az egyik lenyom (az önmagadról alkotott képed rosszabb lesz tőle), a másik pedig felemel (azt érzed, hogy megkönnyebbülsz, felszabadulsz általa). Az egyikben azt éled át, hogy kevesebb, kisebb leszel, hogy összehúzod magad, a másikban pedig azt, hogy nagyobb tered támad, gazdagodsz, kiteljesedsz.

Azok az emberek, akik ezen hatások valamelyikét képesek elérni nálad, jogosultsággal bírnak arra, hogy vásárra vigyék a bőrödet. Ők azok, akik úgy alkotnak értékítéletet rólad, hogy te azt, mint formáló hatást el is fogadod. Bátran állíthatjuk, hogy ők az aktív formálóid. Az elfogadás itt gyakran nem higgadt és tárgyilagos beleegyezés. A heves tiltakozás is az elfogadás jele, hiszen kifejezi, hogy súlyt adsz a másik véleményének. Ha nem adnál, szavai nem váltanának ki heves indulatokat belőled.

Nincs viszont mindenkinek azonos jogosultsága formálni téged. Van, akinek egyetlen szava elegendő, hogy mélybe zuhanj, míg másnak aligha adsz a szavára.

Ha a párod egy ígéretes, ámde sikertelenül végződő állásinterjú után lesajnáló hangnemben csak annyit vág hozzád: “nem hiszem el, hogy ezt is elbénáztad”, s neked erre felforr az agyvized, éppen az önértékelésed radikális árfolyam minimumát éled. Ennek megszokott érzése a szégyen, aminek mélyén az éned méretének összehúzódása, zsugorodása rejlik. Ezt jó eséllyel a gyomrod és a vállaid összehúzódása is kifejezi. 

Hasonló, kevésbé destruktív példa lehet, amikor egy barátod, akinek nagy büszkén mutatod életed első paradicsom ültetvényét, a következő szavakkal fejezi ki ‘elismerését’: “a paradicsomot nem lehet kinyírni”.

Egy másik esetben éppen összejössz egy csodálatos férfival/nővel, akinek egy régi ellenlábasod is udvarolt időközben, aki jól láthatóan sikeresebb nálad. Az újdonsült kedvesed ezeket a szavakat súgja a füledbe: “Számomra igen keveset jelent az ő A6-os Audi-ja a te tiszta tekintetedhez képest”, mire téged édes elégedettség és békesség fog el. Az éned térfogata hatalmasat tágul, és azt érzed, hogy van tér körülötted, kapsz levegőt, szabadon mozoghatsz: végre “vagy valaki”. 

Azért fontos ezt a zsugorodó-táguló folyamatot látnunk, mert a konfliktusaink túlnyomó része éppen abból születik, hogy jogot adunk egymásnak lényünk formálására, s a forma, amelyet a másik ajánl, rosszabb a reméltnél.

A tükröződés, – azon túlmenően, hogy kiszolgáltatottsággal jár, s így út lehet a pokolba – a mennyországba is elvezethet, hiszen azon keresztül hat az örömszerzés, és a kiteljesedés mechanizmusa is.

2. Sokszorozódó öröm

Egy közkeletű nézet szerint akkor vagyunk boldogok, ha megkapjuk mindazt, amire a boldogsághoz – szerintünk – szükségünk van.

Mindannyian magunk fogalmazzuk meg ezeket a boldogság szükségleteket, ám a legtöbbjük általános érvényűnek tűnik: többek között egészségre, anyagi biztonságra, szerető családra, elismerésre vágyunk. A kapcsolati konfliktusaink ezeknek az igényeknek a be nem teljesüléséről szólnak.

 Egy bölcs ember egyszer ezt mondta: 

„Megkapsz mindent, amire szükséged van, mihelyst nem akarsz olyasmit, amire nincsen”.

Nisargadata Maharaj: Én Az Vagyok

Ez a mondás megkérdőjelezi saját tisztánlátásunkat saját szükségleteink kapcsán.

Ha a lelked mélyére tekintesz, s elindulsz a céljaid, vágyaid fonalán, s mindegyik kapcsán megvizsgálod, hogy azok nem eszközök-e valamilyen önmagukon túlmutató cél eléréséhez, s mögöttes célt találva tovább folytatod a kutatást, hová érkezel?

Ha egészségesebb lennél, mire használnád?

Ha megvehetnél bármit, amire vágysz, mit vennél magadnak és azt mire használnád?

Ha megtalálnád életed párját, a kapcsolatban kibontakozó lehetőségek, érzések, élmények eszközzé válnának-e számodra valamihez, ami túlmutat kettőtökön?

Mi történne akkor, ha teljesülne minden vágyad?

Üressé, vagy teljessé válna-e az életed általa?

Ha üressé, vajon mi hiányozna abból?

Ha lelkem mélyére tekintek, azt találom, hogy vágyaim közvetlenül nem rólam szólnak. A verseny, amelyben a javakért küzdünk, nem a javakról, még csak nem is az örömök „beszerzéséről” szól. A vágyaink tekintetében csak áttételesen, közvetve van a fókusz önmagunkon. Van egy tükör, ami visszaveri a fényt, s a visszavert fény az, amiben a megnyugvás rejlik.

Ebben a visszaverődésben azt hiszem szintek vannak.

Örömet szerezni, gondoskodni, adni mindig teljesebb és tartósabb, mint valamit megszerezni önmagunknak. A fókuszban a másik ember öröme áll, és azon keresztül csupán a sajátunk, ezt jelenti a visszavert fény. Mert a megszerzés öröme szükségszerűen korlátozott: akarat rejlik mögötte, ami emlékeztet korlátozott voltunkra: az énünkre. Az öncélú akarat pedig összeférhetetlen az örömmel. Abban viszont, amikor öröm tükröződik a másik tekintetében, amelyet mi szereztünk neki, kiáradás rejlik. Valami olyan hatás, amiben meg tudunk feledkezni minden akarásról, s ez az önfeledtség az öröm fő tápláléka.

A kapcsolataink célja, lényege és értelme így nem az, hogy azokban megkapjunk mindent, amire vágyunk, hanem az, hogy abban az adás öröme ki tudjon teljesedni. Azokban akkor tudunk kiteljesedni, ha látjuk, hogy a számunkra fontosak hálásak nekünk és szeretnek bennünket: szépnek látnak, a szó legnemesebb értelmében.

„Akinek van, azért van, hogy adjon.

Akinek nincs, azért nincs, hogy valaki adhasson neki.” 

Takács Tibor asztrológus

Éppen ezért a tartós öröm felé nem az öröm elérési vágya, hanem a tenni akarás, a gondoskodás és a felelősségvállalás az útjelzők. 

Mindez persze nem azt jelenti, hogy az én örömömről, igényeimről, vágyaimról le kellene mondanom a kapcsolat érdekében. 

Én magam meg tudom hozni annak a döntését, hogy a másik öröméről, biztonságáról, általam teljesíthető igényeiről gondoskodom. Annak a döntése, hogy én mit teszek a másikért, az enyém, míg annak a döntése, hogy ő mit tesz értem, az övé.

Egészen más attitűdben élek és kapcsolódom, ha minduntalan azt kutatom, hogy én magam hogyan kaphatnám meg a másiktól azt, amit szeretnék. Ekkor az ő figyelme is könnyen arra fordul, hogy kapni akarjon, s ebből születik az a lefelé ívelő spirál, amit az olvasóm jó eséllyel alaposan ismer. Amennyiben az én figyelmem az ő örömét keresi, úgy egy felfelé ívelő spirál veheti kezdetét, amelyben ő szabadon dönthet arról, milyen attitűddel van felém. Ebből az attitűdből születhet meg a másikban is egy olyan gondoskodási igény felém, amely az adás tiszta szándékára épül.

Mindezek tükrében a szenvedés is új formát nyer. A szenvedés abból születik, hogy nincs kiért tenni, nincs kiről gondoskodni, és nincs, akinek öröme örömet okozna számunkra. Hogy nincs híd, amelyen valakihez át lehetne érni.

„Az ember énje – az egyénisége esszenciája – egyik fő jellemzője, hogy nem akar magában megmaradni, hanem meg akar merítkezni egy másik lényben.” 

Ita Wegman: The Mysteries

Szakadatlanul keressük a lehetőségét annak, hogy átérjünk egymáshoz, mosolyt csalhassunk a szeretteink arcára, ám sorra a semmibe zuhanunk, ha nincs stabilan épített híd, melyen szabad lenne a lélek átjárása. Gyakori, hogy vagy távolságot tart a másik és nem fogadja a közeledést, vagy felszínesen fogadja: nem fénylik fel a tekintete abban. Ha nem sikerül adni, szemekben tüzet gyújtani, üres marad az életünk.

Csak annak az élete tud beteljesedni, akinek sikerül mosolyt vinni mások életébe. Akinek létéért hálásak a szerettei. Akinek hivatása van, és aki a felelősséget, és azon keresztül az öröm tükröződését keresi. Ezért a legtöbbet adni annyi, mint engedni a másiknak, hogy tegyen érted, s tisztán, torzítatlanul láttatni vele a tettei hatását a tekintetedben. Az adás lényegi értéke abban áll, hogy örömet szerzel azzal, hogy lehetőséget adsz valakinek, hogy tegyen érted. Őt az teszi boldoggá, hogy téged boldogít, téged pedig az, hogy az ő tekintetében ez örömet szül. Ekkor a tükrök szembe fordulnak egymással.

“Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.

Hiányosságom váljék jósággá benned.” 

Weöres Sándor: Szembe fordított tükrök (részlet)

3. A titok

3.1 Az énkép

Térjünk vissza a tükröződés elsőként tárgyalt jelenségére, miszerint önmagunkról képet alkotunk, önmagunkat képszerűen ragadjuk meg, s egymásra vagyunk utalva ennek a képnek a színezésében. 

A “kép” kifejezést ne úgy gondold el, mint valami szemmel látható, felrajzolható ábrát. 

A lelked általad elképzelt láthatatlan formájáról van szó, amelyet kizárólag a társaiddal való viszonyrendszerben vagy képes értelmezni. Az, hogy te milyen vagy, annak tükrében nyer csak jelentést, hogy milyen a másik és milyenek a többiek.

Az énkép hasonlatos az eső illatához, amelyhez az idők során ha hozzászoktál, észre sem veszed, hogy folyamatosan jelen van az életedben és sajátos, komor hangulatával befolyásolja azt. Egy hűs nyári zápor megváltás lehet a rekkenő hőségben, de ha folyamatosan esik, egy idő után azt fogod gondolni, hogy a felhős ég és a hideg a természetes állapotok, s megfeledkezel arról, milyen, amikor hét ágra süt a nap.

Az énkép nagyobb, mélyebb, erősebb, mint valamilyen megfogalmazható érzés. Valami olyan, ami az érzések láthatatlan hátterét, alapját, kiindulópontját adja, s ami eleve meghatározza azt, hogy milyen érzéseid születhetnek. 

Az énképed észrevétlenül festi alá életed minden mozzanatát, s ha negatív elemeket hordoz, úgy sorra nehézségek és korlátok születnek belőle. Ezek a nehézségek idővel mind súlyosabb és súlyosabb teherként nyomják a válladat, míg végül a beállt izmok masszőrhöz, vagy gyógytornászhoz vezetnek.

Az énkép dinamikus jelenség: folyamatosan változik. Akár egyetlen napon belül is képesek vagyunk ragyogónak, majd elfogadhatatlannak látni önmagunkat. Még inkább jellemző az, hogy az egyik kapcsolatunkban átéljük, hogy értékesek, hasznosak, tiszteletre méltóak, majd egy másikban, hogy esetlenek, bántóak vagy ostobák vagyunk. 

Az énképünk vegyesen tartalmazhat pozitív és negatív elemeket. Az egyszerűség kedvéért a negatív énkép kifejezést használom arra az esetre, amikor az önmagunkról alkotott képünkben a negatív elemek dominálnak, míg a pozitív énképet, ha a pozitívak.

A negatív énkép egy olyan láthatatlan erő, amely gyakran úgy burkolja be, határozza meg és korlátozza az életedet, hogy nem is tudsz róla.

“Egy olyan érzet, amely veled volt egész életeden keresztül. Annak az érzete, hogy valami nincs rendben a világgal. Nem tudod, hogy mi az, csak azt, hogy ott van, mint egy szilánk az elmédben, amitől megőrülsz … Folyamatosan körülötted van, még itt, ebben a szobában is. Ezt látod, amikor kitekintesz az ablakon, vagy amikor a televíziót nézed. Érzed, amikor elmész dolgozni, amikor belépsz a templomba és amikor befizeted az adódat. Ez az a világ, amelyet a szemed elé húztak, hogy elvakítson az igazságtól. … Egy olyan börtönbe vagy zárva, amit nem tudsz szagolni, ízlelni vagy érinteni. Egy börtönben, amely az elmédet tarja fogva.” 

Mátrix című film- Morpheus szavai

Egy olyan hatalom az életedben, amely azon túl, hogy irányítja a tetteidet, gondolataidat, még azt is elhiteti veled, hogy a szavak, amelyeket kimondat veled, a sajátjaid, s hogy a világ nem is lehet másmilyen, mint amilyenné festi számodra. 

Hiába leszel tőle gyenge, torz vagy élhetetlen. Hiába veszi el sorra előled a lehetőségeket, hiába válik börtönöddé, azt is eléri, hogy évtizedeken keresztül kitartó védelmezője légy, s akár életed árán is ragaszkodj hozzá.

Miről tudod felismerni, hogy negatív az énképed?

Arról, hogy szégyent érzel, amikor az utcán sétáló emberek látják, ahogy elesel. Hogy öszehúzod a vállaidat, amikor emberek közé mész. Visszatartod a kérdéseidet, amikor sok ember jelenlétében kellene feltenni azokat egy konferencián. Azt kutatod, hogyan szólj és viselkedj úgy egy társaságban, hogy abból ne gondolják, hogy furcsa, felkészületlen, nem közéjük illő vagy. Kerülöd a szemkontaktust, a megpróbáltatásokat, a visszautasítást és a konfrontációt. Szépítesz a dolgaidon. Elnézést kérsz, amikor segítségért folyamodsz egy idegenhez. Bűntudatot érzel anélkül, hogy tudnád, miért.

3.2 A megbeszélhetetlenség mítosza

Az énkép dinamikusan változó jelenség, amely formálása kapcsán használhatjuk akár a festő, akár a szobrász analógiáját.

Az, hogy az önértékelésed formáló folyamata zajlik, azt jelenti, hogy nem született még egyértelmű döntés rólad. Arról, hogy milyen ember vagy te. Még kérdéses számodra, hogy ki vagy, és mennyit érsz.

Az önértékelés stabilizálódásának legnagyobb akadálya az, hogy a hozzászólásra jogosultak sorra csalnak: vagy nem mondják el az igazat, vagy elferdítik azt.

Az igazság elferdítése abból áll, hogy a saját érdekeik függvényében formálnak, a saját érdekeik függvényében adnak visszajelzést, tesznek viszony- és énképajánlásokat. Indirekt módon pedig az igazság torzítása maga is titkolózáshoz vezet: éppen annak az eltitkolásához, hogy egyéni érdek rejlik az (énkép)ajánlat mögött.

Ha attól félsz, hogy sikeres leszek a szakmámban, mert úgy hiszed, hogy a sikerem eltávolít majd tőled, akkor azt sugallod majd, hogy „kevés vagyok”, elégedjek meg a kevesebbel. Ha nehéz számodra, amikor gyermeki módon viselkedek, én pedig visszajelzést kérek rá, hogy nem viszem-e túlzásba a gyermeki játszadozást, könnyű azt válaszolnod, hogy „de igen”. Vajon akkor is ezt mondanád, ha élveznéd, hogy te is gyermeki lehetsz időnként velem? 

A titkolózás hátterében egy ősi mítosz áll, melynek eredete a feledés homályába vész.

Egy mítosz, amely időtlen időkön keresztül rejtetten munkálkodva adódott tovább anélkül, hogy az ember a hatásait felismerhette volna. Eleinte kevesek hitték, majd egyre többek tudatába költözött a csalfa gondolat, s lassan teret nyerve magának, uralma alá hajtotta az egész földkerekséget. Nem tudunk róla, hogy mítosz, hiszen valóságként kezeljük. Sajátos színt, hangulatot ad életünk minden pillanatának, mégsem látjuk, mert hozzászoktunk már az árnyalathoz, amilyenre festette világunkat. Következményeit szintén nem látjuk, hiszen nem tudjuk, milyen lenne az életünk nélküle. Láthatatlan kézként terelget bennünket, és sikere éppen abban látszik, hogy megteremti és megőrzi a titkot.

A titkot, amely távol tart tőled.

A mítosz, amelyből a titok és a távolság születik, így hangzik: „Úgysem tudjuk megbeszélni”.

A megbeszélhetetlenség pedig gyakran a megoszthatatlanság, meg-nem-mutathatóság formáját ölti.  Ezen alakjában ezt parancsolja: 

„Ne mutasd ki (mit gondolsz, érzel, akarsz). Túl nehéz, terhes ez ahhoz”.

További alakjai: 

„Ne okozz fájdalmat”, „Nem fogja kibírni”, „Ne rontsd el azt, ami már megvan”, vagy „Örülj annak, hogy legalább együtt vagytok”.

Hogy mi az, amit titkolni kell, ami nem megbeszélhető, nem megosztható, közössé soha nem tehető? Éppen az, ami igazán fontos neked ahhoz, hogy “meztelenné” és így szabaddá válj! A vágyaid, nehézségeid, gondolataid, érzéseid, gyengéid, erősségeid, hited, félelmeid, szokásaid, céljaid, ahogyan az is, amilyennek látod a másikat, amit időnként érzel és gondolsz róla.

Ha ezeket nem próbálod felhozni, megbeszélni, feszegetni, biztonságban tudhatod azt, ami már megvan. Hiszen így is van köztetek közelség, érintés, esetleg testi intimitás. Az, hogy a cipő, farmer, kabát, kesztyű, maszk és sapka valamelyest zavar érintés közben, nem indok arra, hogy megvonjuk magunktól az örömöt, amelyhez még így is hozzájutunk.
Így is lehet élni, a felmenőinknek is sikerült.
Nem akarlak megbántani, jobb is ez így.

3.3 Az én titkom

A lényeg az, hogy együtt vagyunk és szeretettel gondolunk egymásra.

Többnyire…

Hiszen van, hogy kevésbé látlak vonzónak. Van, hogy jobb lenne egyedül lennem napokig. Van, hogy idegesít a csacsogásod.

Jobb, ha ezekről nem beszélünk, nekem is rossz lenne ilyeneket hallani tőled.

Egyébként pedig észreveszem, amikor rejtegetsz dolgokat. Érzem, és érzed te is, amikor nem vagyok teljesen igaz. Egyszerűen csak megtanultunk együtt élni ezekkel a „meg nem beszélhetőségekkel”, s a védelem érdekében tabukat teremtünk. Területeket, ahová tilos a belépés. Témákat, amelyeket titkos érinteni.

Tudom, hogy nem helyénvaló, ahogy időnként érzek, amit időnként gondolok, amire időnként vágyom, mégis érzem, gondolom, vágyom ezeket.  

Nem tetszik a hajad új színe, az a szín, aminek te most ragyogóan örülsz. Nehéz érzéseim vannak a tetoválás kapcsán is, amit a múlt héten “vettél” magadra. Az étel, amit édesanyád nagy buzgalommal készített az ünnepi alkalomra, kifejezetten ízetlen volt. A hétvégén pedig olyan jó lenne egyedül lenni a hegyekben… 

Magam is szenvedek, félek saját lelkemtől, mert sorra olyan érzések bukkannak fel benne, amelyek számodra fájóak lennének. Próbálom visszafogni őket, hiszen teret semmiképp nem kaphatnak. Félek, hogy észreveszed őket. Elrejteni pedig csak úgy tudom az érzéseimet, ha távolságot tartok tőled. Egyszer fizikailag, máskor azzal, hogy kerülök témákat. Van, hogy a tekinteted elől próbálok kitérni. Innen nézve már veszélyesnek látlak, tartok tőled, s közben észre sem veszem, hogy lassan ellenség lesz belőled.

Korlátozó hatalom lettél, amely ellen védekeznem kell.

Észre sem veszem, hogy nem látlak már, nem emlékszem már rád. Nem is bízom benned, mert nem hiszem, hogy akkor is engem választanál, ha látnál mindenestől. Nem az vagy már a szememben, akibe beleszerettem.

Mert akkor, kapcsolatunk kezdetén, egy rövid ideig ittad a szavaimat. Amikor vágy ébredt bennem arra, hogy szóljak, meséljek, megosszak élményeket, fény gyúlt a szemeidben, és azt a fényt mindennél jobban szerettem. Amikor feléd fordultam, kitárultak ajtók, s az, ami a lényemben a megosztást, a közösséget kereste, szabadon utat talált magának feléd. Olyan volt a lelkem, mint egy madár, amely szabadon szárnyalt, nem volt mitől félnünk, nem állt semmi közénk. Önfeledtek voltunk.

Hiszen akkor szépnek láttam magam a szemedben.

De most …

Most tartanom kell magamat, s ez a tartás folyamatosan emlékeztet arra, amit nem szeretek magamban. Hiszen nem szeretem, ahogyan most vagyok veled, amit most érzek feléd, amit most gondolok rólad. 

Azt keresem, hogy mit sikerült megőrizni kettőnkből, mert nincs már szabad átjárás a hídon, melyen egykoron oly nagy örömmel szaladtunk világaink partjai között oda s vissza. Azt keresem, hogy mi maradt, ha nincs már átjárás a hídon.

3.4 A te titkod

Bizonytalan vagyok, mert te is tartod magad a tabukhoz, s éppen úgy, ahogy én, te is rejtegeted előlem a gondolataidat, érzéseidet, vágyaidat, ellenérzéseidet…

A kíváncsiság gyötör, mert tudnom kell, te hogy vagy most velem. Zaklatottan kutatok, hogy a kérdés konkrét feltevése nélkül valahogy megtudjam, mit gondolsz, hogyan érzel épp irántam.

Kémlelem a hangod ívét a mondataid utolsó harmadában. Kutatom a gesztusaidat, a szavaid tartalmát: hogy csökkent-e bennük a lágyság tegnap óta. Számolgatom, hogy több, vagy kevesebb időt töltesz-e mostanság velem, mint korábban. Azt elemzem, a változásnak vajon mi lehet a hátterében. Kutatom az érintések ízét, a köszönések dallamát, a becézések-, vagy a társaságban felém tett kedves gesztusaid számát.

Figyelem mindenek fölött azt, hogy közelebb, vagy távolabb lépsz-e éppen azzal, amit teszel, mondasz, vagy éppen nem mondasz.

Olyan sok energiát kér ez a munka, hogy akár másodállásnak is tekinthetném. A zaklatottságom néha csökken, megnyugszom kicsit, majd újra teszel valami olyat, ami gyanút ébreszt bennem. Az elvesztésed félelmét, annak a félelmét, hogy megítélsz és kevésnek, vagy talál túl soknak találsz, s akkor kényszerűen folytatom a kémkedést. Fáradtan, összehúzott vállakkal, merev izmokkal, kialvatlanul.

3.5 Halálugrás

A lelkem legmélyén mindeközben meztelen ölelésre vágyom. Szeretném, hogy láss, ám ettől éppen annyira félek, mint amennyire vágyom rá. Arra vágyom, hogy láss, mindenestől, mert tudom, hogy arra felé vezet az út, amely végén tartós megnyugvást találhatok. Csakis a teljes, radikális meztelenségben. Mégis, sokkoló a gondolat, hisz ebben a meztelenségben kiderül rólam mindaz, amit vállalhatatlannak tartok.

Kiderül például az, hogy éppen most egészen kevés melegséget érzek irántad. 

Kiderül, hogy most nem tudok örülni a tanulmányi sikereidnek, inkább féltékenységet érzek, hiszen amit megvalósítasz, számomra mindig is elérhetetlen maradt, s ennek a kudarca uralkodik most a tudatomban. Ezt persze vállalhatatlannak tartom, s próbálom valahogy elérni, hogy a zavarom ne tűnjön fel neked. 

Kiderül, hogy a lány, aki elhaladt mellettünk az utcán, erősen emlékeztetett egy volt barátnőmre, s most valamiért az ő egykori elvesztésének a fájdalma elemi erővel tört rám.

Életem fő paradoxona, hogy nem tartom elfogadhatónak azt, aminek az elfogadására vágyom. Nem hiszem, hogy elfogadod, mert én sem teszem. Mégis, vágyom rá, hogy elfogadd, mert ez a lényem elválaszthatatlan része.

Legbelül pedig érzem, hogy arra a helyre, ahol végül megnyugvás rejlik, éppen azon keresztül vezet az út, amitől a leginkább félek: hogy megmutatom neked azt, ami miatt magamat elfogadhatatlannak tartom.

Halálugrás, mégis, ameddig ezt nem teszem meg – nincs megnyugvás, nincs találkozás, csak egymás mellett élés és kompromisszumok sora. 

Halálugrás, mert ha felfedtem magam, azt nem tudom már visszafordítani.

Külön válunk, s nem lesz visszaút többé.

3.6 Igaz

Biztosan ismered a fájdalomszerzés félelmét. Félsz fájdalmat okozni, s kerülni akarod a nehéz érzéseket: a sajnálatot, a bűntudatot, az önvádat. 

Jobb ezt a sok nehézséget elkerülni – suttogja a mítosz.

Mégis, ha el próbálod kerülni a szükségszerű nehézséget, megfosztod a kapcsolatot a nehézség megoldásának a lehetőségétől. A nehézség elkerülése is a kapcsolatunk megőrzését szolgálná, csak elkerülő úton. Sajátos, hogy a kapcsolat kiteljesedésének lehetőségét áldozod be a kapcsolat megőrzése reményében, annak korlátozása árán. Feladod azt, amire vágysz, azért, hogy megőrizz valamit, ami nem tesz boldoggá, éppen csak életben tart.

Azt, hogy elkerülni próbálod az igazat, arról ismered fel, hogy a figyelmed fókuszában nem az van, amire vágysz, hanem az, amitől félsz. Ameddig elkerülni próbálsz, a figyelmed végig a félelmed tárgyára irányul és így életed része is marad.

„Arrafelé halad az ember, amerre arcát fordítja, amerre a tekintete irányul.”  

Kaczvinszky József: Yoga aforizmák

A büntetés – mint egy másik konfliktuskezelő módszer – szintén nem együttműködésre, hanem a büntetés elkerülésére sarkall, s így vezet végül újabb büntetés provokációjára. A konfliktusok utólagos fel nem dolgozása, vagyis amikor az érzések lecsillapodása után úgy teszünk, mintha “mi sem történt volna” szintén lemond a közelségről, mert a konfliktus elkerülését célozza.

Tekintettel próbálsz lenni a másik érzéseire – ezt mondod. Pedig a helyzet igaza azt kéri tőled, hogy a mondanivalód tartalmi kifejezésében válj tekintet nélkülivé arra, hogy milyen hatással van ez a másikra. Mindig lesznek helyzetek, amikor választanod kell, s az igazad sorra nehézséget kelthet a másikban. Ha el akarod kerülni a nehézséget, le kell mondanod az igazadról. Ha igaz akarsz maradni, vállalnod kell a nehézséget, ami abból következik.

Ha egy beszélgetés során túl egyszerűsítettnek gondolod egy közeli barátod hitbéli nézeteit, vagy hiteltelennek az embert, akit évek óta lelkesen követ, mit fogsz neki mondani?

Ha nem tudsz ellazulni a kedvesed érintésétől az ágyban attól, mit fogsz neki mondani?

Csak akkor lehetsz tiszta tükör, ha a saját belső világod igazságát abszolút értékké teszed.

Most talán azt gondolod, hogy ha nem vagy tekintettel a másik érzéseire, akkor kegyetlenné válsz. Igen, akkor valóban kegyetlen lennél. Légy tekintettel a másikra, de ne a saját igazságod kifejezésében, hanem annak kifejezési módjában!

Ha az igazad eldugod, hűtlenné válsz a szövetségetekhez.

Nehézségek mindenképpen lesznek, a kérdés az, hogy milyen jelleget öltenek magukra. 

Ha az igazság jegyében állnak: nehézségek lesznek, amelyek feldolgozása szükséges és előre visz. Az adottságaidból, a valóságodból következnek. 

Ha az elkerülés jegyében állnak: bajlódásokat szülnek, amelyeknek nem lesz se eleje, se vége. El fognak bonyolódni a dolgaitok, ami végül a hidak összeomlásához vezethet.

Tegyük fel, igényed támad rá, hogy egy hetet egyedül tölts, miközben én kettesben szeretnék lenni veled. Kevés szabadnap áll rendelkezésünkre, ami a döntést tovább nehezíti. Most nem lehet az, ami mindkettőnknek jó. Valakinek szükségszerűen nem teljesül a kívánsága.

Mit teszel? 

Talán nem időszerű most felhozni, hogy neked a távolság esne jól: egy hetet egyedül tölteni. A “jó viszony”, vagyis a ‘konfliktus elkerülése’ érdekében végül lemondasz az igényedről. Észre sem veszed, hogy ezzel távolabb léptél, mert a lelked mélyén neheztelni kezdesz rám.

A közelséget az jelenthette volna, ha elvonultál volna két napra, mert arra volt szükséged. Talán éppen azért, hogy utána újra tudj érdemben kapcsolódni velem. E helyett elmegyünk kettesben valahová, miközben te feszült maradsz, amitől én is feszengek, és nem is élvezzük az együtt töltött időt. Hiába vagyunk fizikailag együtt, lelkünkben távol maradunk.

Azzal, hogy nem fejezted ki a vágyadat, a neheztelés feloldására sincs lehetőségünk. Nem mondhatod, hogy “valamiben nem voltam rád tekintettel”. Ha pedig korábban úgy voltál vele, hogy nem fogjuk tudni megbeszélni, ez az érzeted mostanra valószínűleg csak erősödött. Ha nem volt megbeszélhető a “külön töltött idő” igényed, az annak ki-nem-fejezéséből következő neheztelés még kevésbé megbeszélhető. 

Ezzel pedig még távolabb kerültünk.

Ha beszéltünk volna a helyzetről, kiderült volna, hogy számomra nem is az együtt töltött idő fontos, hanem annak az érzete, hogy a lelkedben közel légy hozzám. Azért vágyom ennyire az együttléteket, mert bizonytalan vagyok az irántam való érzéseidben. 

Számodra sem az a fontos, hogy egyedül legyél, hanem hogy szabadnak, fesztelennek érezd magad. Lehetnél így is a társaságomban, de ahhoz is beszélnünk kellene. 

A megbeszélés hiányában az együtt töltött idő “közelség pótlékká” válik. Ha tudnám, hogy szeretetben vagy felém, teljesen jól vagyok vele, ha nem látlak két hétig. Az olyan nehézség, amit örömmel vállalok.

Más a nehéz és más a bántó.

Az igazság gyakran nehéz, és azzal együtt, hogy nehéz, gyakran felemelő. A két minőséget egyszerre hordozza, mert bár nehéz, az igazban ajánlott kép a másiknak és kettőnknek az, hogy: „ezt is meg tudjuk együtt oldani”. A közelség, az együtt választása rejlik mögötte, ezért felemelő.

Az elkerülés, elhallgatás, titkolózás viszont mindig bántó és mindig rombolja a viszonyt: megfoszt bennünket a kiteljesedés lehetőségétől. Bántó, mert bántó emberképet vesz alapul: 

– azt a képet magamról, hogy nem vagyok vállalható,
– illetve azt a képet rólad, hogy te nem fogadsz el az aktuális valóságommal együtt.

Mit jelent ez a két kép? 

Annak feltételezését, hogy én vállalhatatlan vagyok, te pedig hazudsz. 
Hazudsz, amikor azt mondod, hogy „engem választasz”, vagy netán hogy “szeretsz”. Ezt kellene mondanod: „azt szeretem benned, ami számomra kényelmes”.

Én pedig elveszem tőled annak a lehetőségét, hogy olyannak láss, amilyen vagyok, s ha már láttál, akkor szabadon dönthess arról, milyen viszonyban akarsz lenni velem.

Tekintettel lenni a másik érzéseire, aktuális állapotára éppen olyan fontos, mint az egyén igaza, a kettő nem is ütközik egymással.

Tekintettel vagy rám, ha figyelsz a körülményekre, amelyekben valami nehezet osztasz meg velem. Ha gondosan választod meg a helyet és időt a beszélgetéshez. Ha figyelemmel vagy rá, hogy az egyes kifejezések, amelyeket használsz, milyen hatást kelthetnek bennem, s ha gondoskodsz arról, hogy éppen az legyen a megértésem a helyzetről, mint amit át akarsz adni.

Tekintettel vagy rám azzal, ahogy a hangsúlyoddal bánsz, ahogy megfogod a kezem közben, ahogy gondoskodsz arról, hogy érezzem, hogy az aktuális nehézség mellett is velem vagy és engem választasz. 

Ha konfrontálsz, azt úgy teszed, hogy meg is tartasz közben. Úgy szembesítesz valamivel, hogy közben tudatod velem, hogy a hiba ellenére, amit elkövettem, te változatlanul érzel felém.

3.7 Tudni vagy nem tudni

Ha nem vagyok társad abban, hogy szabadon megoszd az élményeidet, érzéseidet, vágyaidat, vissza fogod tartani azokat. Ha pedig tartósan vissza kell fognod azokat, egy idő után még magad elől is el fogod rejteni őket. Mondhatjuk úgy, hogy részlegesen megvakulsz, még ha vakságod választott vakság is.

Ennek a vakságnak a leginkább szembetűnő tünete a „nem tudom” kifejezés lesz. Annál gyakrabban használod majd és annál fontosabb kérdésekben, minél inkább megvakítottad már magad.

Ez a „nem tudom” így részben igaz is lesz: valóban kevesebbet tudsz ekkor már a céljaidról, irányaidról, lehetőségeidről, ám a nem tudásod lényege nem egyfajta képtelenség a tudásra, inkább félelem a tudástól. Mondhatnánk: „nem mered tudni”, vagy akár: „nem akarod tudni, ha úgysem tudsz vele(m ezzel) mit kezdeni”. Nem tudod, mert nem tudod velem megbeszélni, összehangolni, megoldani, elintézni. 

A dolog hátterében továbbra is a „megbeszélhetetlenség” mítosza áll.

Ahhoz, hogy „újra tudj”, beszélned kellene tudni velem. Nincs magányos önismeret, nincs pusztán könyvekre épülő lényegi tudás önmagunkról. Ahhoz, hogy újra „ismert” legyél önmagad számára: társra van szükséged. Sajátos figyelemre, csatornára, ahol szabadon áramolhat minden élmény, ami a lényed igazából születik.

4. A viszony ereje

4.1 Nehézség vagy bajlódás

Ahhoz, hogy vállaljam az „igazam” veszélyét, azt kell gondonom, hogy a kapcsolatunk hídja meg fogja tartani annak súlyát. A kapcsolatunk terhelhetőségét annak megtartó ereje határozza meg. Annál nagyobb terhet fogsz elviselni, minél inkább tartalak közben.

Hogyan tudlak tartani?

Azzal, hogy minden kétségtől mentesen tudatom veled, hogy fontos vagy nekem és továbbra is a közelségedet keresem, őrzöm, választom.

Ennek a fontosságnak a tudatáról, illetve megmutatásáról gondoskodni a legfontosabb kulcs a kommunikációnkban. Minél inkább tartalak, annál inkább lehetek őszinte. Minél egyértelműbb, hogy a kapcsolatunk értéke nem kérdéses számomra, annál könnyebben viselsz el bármilyen nehézséget.

Azt, hogy nem az üzenet tartalma, hanem a két ember közötti viszony határozza meg a „terhet”, amelyet egy-egy közlés ébreszt, abból is láthatjuk, hogy azonnal elveszi a konfrontáció élét, ha azt a megfogalmazója önmagára is vonatkoztatja.

„Csak a saját érdekeidet látod a helyzetben, nagyon nehéz ezzel a fajta önfejűséggel mit kezdeni.”

Vagy

„Csak a saját érdekeidet látod a helyzetben. Mintha csak magamat látnám, amikor a projektemről van szó. Nem könnyű két ilyen makacs embernek egymással mit kezdeni.”

Mi a különbség?

Az, hogy ha magamra is értem, magamban is látom mindazt, amivel kritikus vagyok, akkor azt érzed, hogy egyenrangúnak tekintem magam veled. Akkor nem lesz olyan érzésed, hogy föléd magasodok, nem érzed, hogy lenézlek, nem érzed a közelségünket veszélyben.

Ha én 50 éves vagyok és te 24, nevezhetlek vénlánynak, nem fogod sértőnek találni. Ha viszont én a 30-as éveim elején járok, ugyanazok a szavak egészen másképp fognak hatni rád. Mondhatom, hogy a programozók kockák, ha én is programozó vagyok, mondhatom, hogy rettenetes a humorod, ha kifejezem azt is, hogy éppen olyan, mint az enyém.

A szavaink hátterében meghúzódó viszony érzetének akkora hatalma van, hogy még azt is el tudja érni, hogy általa egy pofonhoz hasonlatos konfrontáció is képessé váljon ‘szívhez szólni’. Ez a hatalom képes elérni, hogy egy üzenet után, amitől egyébként visszavágást, sértődést vagy összeomlást várnál, különös tiszteletben és hálában legyen részed.

4.2 Egy gyűrű mind felett

A viszonyunk tudata áll tehát mindenek felett. A szövetségünk tudata, amelyet megkötöttünk, és amelyhez tartjuk magunkat. Nincs olyan emberi közlés, amely ne formálna és ne ajánlana viszonyt a másiknak. A korábban nevesített folyamatos formaadó folyamatnak is ez áll a középpontjában. Mert abban, amit mondasz, amit rólam mondasz, amit nekem ajánlasz, számomra nem az a lényeg, hogy maradinak, makacsnak vagy bénának látsz egy adott pillanatban, hanem az, hogy mindennek a fényében közelebb vagy távolabb lépsz tőlem.

Tudod úgy tudatni velem, hogy éppen távolságra, térre, vagy egyedüllétre van szükséged, hogy közben még közelebb lépsz hozzám, ahogyan tudsz a közelemben is lenni úgy, hogy közben azt érzem, rég egyedül hagytál.

A viszonyunk, a szövetségünk tudata az egy gyűrű tehát, melynek hatalma van mind felett.

Ha pedig a viszony ereje a legfontosabb, milyen lehetőségek rejlenek ebben az erőben?

5. Feloldozás

A kérdés visszavezet a korábban említett halálugráshoz. Ahhoz az ugráshoz, ahol éppen azt mutatod meg nekem, amit a legkevésbé tartasz magadban elfogadhatónak.

Ennek az ugrásnak két változata létezik. Az egyik a szándékos ugrás, amiben lehetőség van felkészülni, nekifutni és ugrani. A második változat ösztönös: a provokáció. 

Ha ez utóbbit választod, feltehetőleg nem is tudod, hogy választasz, és a nekifutás is elmarad. Egy ponton azt észleled, hogy már a levegőben vagy, eltűnt a lábad alól a talaj: éppen most derült ki rólad mindaz, amit eddig rejtegettél, többnyire valamilyen heves veszekedés kellős közepén.

Ennek az ugrásnak az a célja, hogy helyzetbe hozz: hogy beállíts abba a szerepbe, amelyből pontosan látom, mitöbb, a saját bőrömön érzem a hatását mindannak, ami eddig el volt rejtve.

Például kritikus vagy a munkámmal és a fizetésemmel, haragszol a barátaimra, nem hiszel az ígéretemben, képmutatónak találod, ahogy társaságban villogok és még az előző exemre is féltékeny vagy. 

Közben pedig utálod magad, hogy ennyi bajod van velem, ahogyan azt is, hogy már a sokadik vagyok, akivel rendre ugyanez a gond. A lelked mélyén attól félsz, hogy nem tudsz elég lenni nekem,  vagy talán, hogy túlságosan is sok leszel valamiben. 

Mégis, éppen azért zúdítod rám mindezt, mert érzed, hogy csak azáltal tudod nekem elhinni, hogy másmilyen vagy, ha megmutatod nekem a félelmed tárgyát, és én, látva azt, más ajánlatot teszek. Más színeket ajánlok, mint amilyeneket eddig kaptál. Azért tűnik a dolog halálosnak, mert nem hiszel abban, hogy számomra elfogadható lesz, amit mutatsz, mégis, teszel egy reménytelen kísérletet. Hiszen te azt mondod, hogy ronda, utálatos, kielégíthetetlen vagy, majd, mint a vádlott az esküdtszék előtt – várod az ítéletet. Valószínűleg elhagylak, netán beszigorítok. Ha pedig a dolog valamilyen csoda folytán máshogy sül el, mint ahogy retteged, s egyben ahogy szokott is történni, az teljesen kívül lesz a te kompetenciádon. Azt a helyzetet még elképzelni sem tudod igazán.

Ebben az ugrásban, ha sikerül elérned a túlpartot, vagyis ha elkapom a kezedet, mielőtt a semmibe zuhannál: újjá tudsz születni. Szebbé, teljesebbé, igazabbá válhatsz, mint amilyen valaha voltál. Olyan, amilyennek ebben a helyzetben magadat a tekintetemben látod.

Hiszen ha melletted maradok, látva azt, ami miatt mások eltávolodtak, s ami miatt te sem érzed vállalhatónak magadat, továbbá, ha fontos vagyok neked és adsz a szavamra, akkor tudsz hinni nekem és új formát nyersz általam.

„Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.

Csúf, de te gyönyörűnek találtál.

Végig hallgattad mindig, amit mondtam.

Halandóból így lettem halhatatlan.”

Pilinszky János: Átváltozás

Nézzük a másik oldalról részleteiben:

… ami miatt te  sem érzed vállalhatónak magadat … 

Olyan élethelyzetbe viszel, amilyenben korábban negatív énképet ajánlottak neked, és te el is fogadtad azt. Azért éppen olyan helyzetbe, mert a lelked mélyén érzed, hogy ilyen helyzetben kaphatsz újabb ajánlást és nyerhetsz új ‘képet, színeket’ önmagadról.

… látva azt, ami miatt mások eltávolodtak …

Csak akkor hiszed el, hogy elfogadlak, ha biztos vagy benne, hogy látok mindent. Ha valami elrejtve maradna, ott volna egy rés, az aggodalom, a találgatás: ha azt is látnám, akkor biztos nem téged választanálak.

… fontos vagyok … 

Olyan közelségbe kerültem, ahol már engeded formálni magadat általam. Olyan közelségbe, ahol már meg mered mutatni nekem a legszörnyűbb önmagad.

… adsz a szavamra … 

Csak akkor adsz a szavamra, ha tiszta tükör vagyok. Tiszta tükör akkor vagyok, ha bizonyítottam, hogy igazat szólok, még akkor is, ha az jelentékeny nehézséget von is maga után.  Ha őszintén fejezem ki számodra, milyennek látlak, hogyan hat rám a viselkedésed, függetlenül attól, hogy a lényem igaza fájhat neked.  Amit ekkor mondok, nem kikezdhető, egyértelmű. Ha finomkodok, csúszkálok, elkenem a helyzet élét, nem fogsz tudni hinni nekem. 

Az igazam kifejezési módjában, a körülények megválasztásában tekintettel vagyok a lényed minden apró rezdülésére, ott radikális empátiával vagyok feléd.

Ha az őszinteség vagy az empátia hiányzik, megszűnök lehetőség lenni számodra, hogy általam új formát nyerhess. Akkor nem fogsz adni a szavamra. Érezned, tudnod kell, hogy valóban azt mondom el neked, ahogy a lényed a lényemben látszik. Ez egy egészen határozott érzés: megtartalak. Ettől tudsz rám támaszkodni, ettől tudsz hozzám igazodni és rám bízni a lelked formáját.. 

… melletted maradok …

Egyértelműen jelzem, hogy melletted állok, keresem és őrzöm továbbra is a közelséget veled.

… új formát nyersz általam… 

Elfogadod az ajánlatomat: azt, amilyennek látod, hogy látlak. Innentől kezdve új emberként létezel. Immár az én tekintetemben megcsillanó forma adja az alakodat.

„Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” 

József Attila:  Nem én kiáltok (részlet)

Ezzel a mozzanattal törik meg az ismételt szenvedést hordozó élethelyzetek végtelen sora. 

„Egy emberpár kapcsolatának sokszínű, minden síkra kiterjedő bizalmasságához semmi más viszony nem hasonlítható. Több a gyerek és szülő, a tanítvány és tanító, hívő és pap, páciens és orvos, barát és barát közötti kontaktusnál, mert mindegyiket magába foglalja, de azonkívül rejtélyes plusz vegyül hozzá, amely csak a kettő érzéki-érzelmi közösségéből esszenciálódik. Kinek gyónhatnánk tehát nagyobb bizalommal nyugtalanságainkról, kínzó képzeteinkről? Ki más oldhatná fel teljesebben e képzetek bilincseit?” 

Szepes Mária: A szerelem mágiája

II. Az emberi kapcsolatok újraépítve

6. Építő kommunikáció

6.1 Konfliktus

A figyelmünk fókuszában ezidáig a forma-ajánlás és formanyerés folyamata állt. Az a folyamat, amely minden emberi kapcsolat minden mozzanatában jelen van, amikor két ember egymásra valamilyen módon reflektál. Ahogy ennek a reflexiót, illetve általánosabban véve a kommunikáció folyamatát lépésekre bontjuk, hamar világossá válik, hogy az én forma alkotása egyfajta egyeztetés, egyfajta egyezkedés keretében zajlik. 

Még a neutrális kommunikáció is ajánl viszonyt és formát: “olyan embernek látlak, akihez nem akarok sem pozitív, sem negatív módon kapcsolódni. Az érzelemmentes kapcsolat távolságát választom és ajánlom”.

Az egyeztetés alapkövei a forma ajánlás, majd annak részleges vagy teljes elfogadása, vagy elutasítása.

Tegyük fel táncolni tanulsz és egyesével sajátítod el az alapelemeket. Bizonytalan vagy, hogy menni fog-e ez neked, amire az is ráerősít, hogy a csapatban, amiben tanulsz, van több különlegesen tehetséges társad, akiknél lényegesen lassabban haladsz a tanulásban. Jól látom rajtad az aggodalmat ennek kapcsán, és látom azt is, hogy a problémát nem a képességeid, hanem az érzelmi állapotod okozza.

A te képed magadról: „tehetségtelen, ügyetlen” ember vagyok, aki képtelen elvégezni ezt a kurzust.

Én, oktatóként gyakran visszajelzést adok neked. Rámutatok pontokra, ahol bizonyítottad, hogy amit szükséges volt elsajátítani, megtetted, s a haladásod tempója kapcsán is elégedettséget fejezek ki.

Az én képem rólad: „minden képességed megvan a tánc elsajátításához.”

Ahogy halad a kurzus, néhány naponta elbizonytalanodsz, kétségbe esel, én pedig sorra visszajelzéseket adok a haladásodra.

Te alulra teszed magad, én emelni próbállak. 

Azt mondom, hogy kompetensebbnek látlak, mint amilyennek te látod magad. Ám nem csak mondok, ajánlok is, illetve kérlek is valamire. Azt ajánlom, hogy vedd át a képet, amit tükrözök feléd: tekints te is magadra úgy, ahogyan én tekintek rád. 

Egyezkedünk – rólad. 

Eleinte ellenállsz, aligha mersz hinni nekem. Eseteket hozol fel, amelyek az ügyetlenségedet igazolják. Ezekre én továnni esetekkel reagálok, amelyekkel korábban, egyéb hallgatók kapcsán találkoztam. Hangsúlyozom, hogy sok éve dolgozom ezen a területen. Erre engedni kezdesz, hitelt adsz szavaimnak, s közelíted az önmagadról alkotott képet ahhoz, amit ajánlok neked.

Ennek szükségszerű következményeként pedig máris ügyesebb lettél.

Forma ajánlásokat még akkor is teszünk egymásnak, amikor szavak el sem hangzanak közöttünk. Ekkor az ajánlásainkat gesztusokon keresztül fejezzük ki: mosolyok, ölelések, ajándékok, vagy éppen figyelmen-kívül-hagyás formájában.

Esetenként az egyezkedés jól sikerül: tisztán őrizzük a szálat kettőnk között. Kedvesek vagyunk egymással, gondoskodunk egymásról. Olyan, mintha egy napsütötte, védett, biztonságos réten lennénk, ahol az életünk zavartalan, békés és inspiráló.

A rétet viszont gazdag erdő veszi körül, a konfliktusok, neheztelések, sértődések és bajlódások sötét erdeje. Időnként bemegyünk az erdőbe, ahonnan egy távolság után már nehezen találjuk a kiutat. Kevés ott a fény,  és a rengeteg, vastag törzsű, sűrű lombozatú fától alig lehet pár méternél messzebbre látni. Itt, a sötét erdőben történnek azok az esetek, amikor a vágyaink, igényeink, lehetőségeink ütköznek egymással.

Az erdő sötétjében képtelenek vagyunk a színeket, a szépet, a kedveset látni a másikban. Elvész a tekintetünk elől mindaz, amit korábban szerettünk benne. Elvész az, amiért a közelségét kerestük.

Ami eddig szép, vonzó, kívánatos és kedves volt, most csúnyának látszik, s leginkább idegenkedésre és haragra ad okot. Ahelyett, ki egykor kedves volt számomra, most egy szörnyeteget látok csupán. Valami olyat, amitől jobb távolabb kerülni. Ám nem csupán te nyersz új alakot, az egész világ megváltozik: megváltozik a környezetünk és megváltozom én magam is. Egy új világba csöppenünk: amelyben más a hangulat, mások a szereplők, mások a szabályok, más tűnik érdemesnek, kívánatosnak értékesnek… 

Semmi nem marad a régiben. 

Miért lépünk be mégis újra és újra az erdőbe?

Azért, mert a lelkünk mélyén érezzük, ha el akarnánk kerülni az erdőt, vagyis ha el akarnánk kerülni a konfliktusokat, azzal magas kerítést emelnénk a rétünk köré, az erdő peremére. Ebből a kerítésből viszont rejtegetés, visszatartás, titok, illetve az életterünk beszűkülése következne. Az elkerült témák tabukat hoznának a kapcsolatunkba.

Nem vihet előre az elkerülő attitűd. 

A fejlődésünk éppen az erdőbe való sorozatos belépéseken keresztül történik.

6.2 Nézőpontok a kofliktusokban

Négy, egymástól markánsan különböző szintre, és a szinthez tartozó nézőpontra bontva mutatom be azokat a “lelki világokat”, amelyek meghatározzák, hogyan viszonyulunk egymáshoz konfliktusok esetén. Ezek a nézőpontok egyben azt is megszabják, hogyan próbáljuk megoldani a nehézségeket. 

Mindegyik szinten sajátos képpel élünk önmagunkról, a másikról, illetve a konfliktus lényegéről.

1. szint: 

Térjünk vissza a korábbi esethez: 

Tegyük fel, igényed támad rá, hogy egy hetet egyedül tölts, miközben én kettesben szeretnék lenni veled. Kevés szabadnap áll rendelkezésünkre, ami a döntést tovább nehezíti. Most nem lehet az, ami mindkettőnknek jó. Valakinek szükségszerűen nem teljesül a kívánsága.

Tegyük fel, hogy neked fontos most az egyedüllét, így végül úgy döntesz, hogy külön töltöd ezt a hetet. Én ezt rossz néven veszem és haragban válunk el. 

Az első szinten vagyok, ha téged magamban, vagy akár hangosan minősítelek: “hogy te mekkora barom vagy”, “egy önző dög vagy”, vagy akár személytelen formában “ez teljesen hülye”. Haragszom rád azért, AMILYEN VAGY: önző, akaratos, nemtörődöm.

Ha pedig így, és csak így látlak, a képem rólad destruktív és vak, s nem következhet belőle a kapcsolat építésének sem a lehetősége, sem az igénye.

A konfliktus gyökerét jelentő Kép: Te(kép)

A Kép leírása:                                     Amilyen te vagy

Gondolat:                                           Önző vagy, szemét vagy, aljas vagy…

Következmény:                                 Távolabb lépek, elzárkózom, lemondóan tekintek rád (és ránk)

2. szint:

Ha túl tudok jutni a kezdeti sértettségemen és mélyebben sikerül befelé tekintenem, egy lépéssel közelebb juthatok a valóságunkhoz: az fáj, ahogyan vagy velem. Az fáj, hogy nem vagyok neked annyira fontos, hogy meghalld és figyelembe vedd az igényeimet. Rosszabb képet és viszonyt ajánlasz nekem, mint amilyenre vágyom tőled. 

Felismerem a tükröződést: a harag mögötti fájdalom (talán szomorúság) abból születik, ahogyan a viselkedésed engem érint, amilyennek láttat, amilyenné formálni próbálsz általa. Ez lehet méltatlan, ez lehet bántó, hiszen azzal, hogy ilyennek látsz, egyben ilyenné is teszel.

Kép:                    TeÉn (A Te képed (Én)rólam)

Kép leírása:       Amilyennek te látsz engem (mellőzhető, hanyagolható, nélkülözhető)

Gondolat:          Az én igényem nem fontos neked

Új felismerés:   Az bánt, ahogy te vagy velem

Következmény: Távolabb lépek, elzárkózom, lemondóan tekintek ránk

Azokban a konfliktusos esetekben, amikor elbeszélünk egymás mellett, éppen ezen a szinten ragadunk meg. Az én bajom az, hogy hülyének nézel, neked pedig az, hogy hülyének nézlek. Pedig én nem nézlek hülyének. Feltehetőleg te sem. Viszont ezt feltételezzük, és a feltételezésünk mentén viselkedünk. Ha itt megállunk, nem találunk a konfliktusból kijáratot.

3. szint: 

Ha képes vagyok még egy lépést tenni az önvizsgálatban, fel fogom ismerni, hogy feltételezéssel élek: az én feltevésem az, ami a gondot okozta. Nem te látsz és tükrözöl ilyennek – én gondolom, hogy te ilyennek látsz és ilyennek tükrözöl. Abban a pillanatban pedig, amikor meglátom, hogy a feltételezésem lehet téves, lehetőség nyílik megkérdőjelezni azt.

Kép:                    ÉnTeÉn (Én gondolom, hogy Te így látsz Engem)

Kép leírása:       Amilyennek gondolom, hogy te látsz engem (mellőzhető, hanyagolható,                  nélkülözhető)

Gondolat:           Azt feltételezem, hogy az én igényem nem fontos neked

Új felismerés:    Feltételezéssel élek

Következmény: Lehetőség nyílik a feltételezést megkérdőjelezni 

A konfliktus feloldásához ekkor arra volna szükség, hogy ellenőrizzem a feltételezésemet. A feltételezés ellenőrzéséhez hozzád kell fordulnom, mégpedig olyan hangnemben, amelyben már nincs benne a feltételezésem következménye. Továbblépni pedig csak akkor tudunk, ha te nyitsz a megnyugtatásomra. Akkor, ha a kérdésemet kérésként fogadod: “nyugtass meg, hogy nem így van!” 

Ha nyitsz, azzal átjöttél az én térfelemre, empátiát gyakorolsz, vagyis gegyel magasabb szintről reagálsz. Ha nem így teszek, akkor mindketten azt akarjuk, hogy meg legyünk nyugtatva, és nem marad senki, aki bárkit is megnyugtathatna.

4. szint:

A 2. és 3. szintekre lépés önvizsgálatot és önérzetességről (az “igazam”-ról, a “sértettségemről”, a “kiengesztelendő pozícióról”) való lemondást igényeltek.

A negyedik szinthez egy még nagyobb lépésre van szükség tőlem: empatikus átlépésre a te térfeledre. Belenézni abba, hogy milyen lehet számodra a helyzet. Feltehetőleg te is éppen azért neheztelsz rám, mert úgy hiszed, hogy nem fontos nekem, hogy szabadon szervezd az idődet és hogy egyedül lehess, amikor arra van szükséged.

Kép:                       Én[TeÉnTe] (az Én képem arról, hogy Te mit gondolsz arról, hogy Én milyennek                                 látlak Téged)

Kép leírása:         Amit gondolok arról, hogy te mit gondolsz arról, hogy én milyennek látlak?

Gondolat:             Azt látom, hogy azt gondolod rólam, hogy nem fontos nekem a te igényed

Felismerés:          Képes vagyok vagyok formálni a viszonyunkat, mert tudom, hogy a nehézség                                  lényege téves (hiszen fontos nekem az igényed)

Következmény:   Nyitok feléd, korrigálom a tévedést, megnyugtatlak

Akkor tudok gondoskodni rólad, ha képes vagyok ezt a váltást megtenni. Váltani pedig csak akkor sikerülhet, ha folyamatosan emlékezetemben őrzöm, hogy milyen értéket jelentesz az életemben. Ha ennek az értéknek a tudatában maradok, akkor az erdőben is foglak látni. Akkor képes leszek utánad lépni a sötétbe, majd vissza kísérni a rétre.

Ellátni egészen a negyedik szintig, illetve annak a magaslatáról szólni nehéz helyzetekben egészen embertpróbáló feladat. Mégis, óriási megkönnyebbülés, hiszen végül egyetlen hibát találsz a másikban: tévedékeny. Ha pedig ezt az egyetlen hibát látod már benne, magadban sem fedezel fel ennél többet.

6.3 A “hogyan”

6.3.1 A módszertan

A fenti sorokat olvasva talán egészen közel kerültél egy szilárd elhatározáshoz, hogy a kapcsolataid újragondolása mentén újra is ‘építsd’ azokat. A kiinduló attitűd, amely keretet tud adni ennek az újraépítésnek: “képessé válni megadni a másiknak azt, amire te magad is vágysz: olyan figyelmet, amelyben ő ki tud teljesedni”.

Ezt a döntést meghozni egy olyan akarati mozdulat, amelyet te magad képes vagy megtenni. Annál könnyebben hozod meg ezt a döntést, minél tisztábban látod, hogy saját boldogságod szorosan összekapcsolódik a szeretteid boldogságával, s hogy tartósan csak akkor találhatsz békére, ha a szeretteid szemében hálát és örömet látsz, mikor rád tekintenek. 

Talán már csak hatékonyan bevethető módszerekre van szükséged, hogy új fejezet kezdődjön az a számodra fontos kapcsolatokban. 

A korábbi megfontolásokból megannyi eszköz és fogás szinte egyenes ágon következik. A teljesség igénye nélkül hozok ezekből néhányat:

1. A visszajelzés/beszélgetés-kultúra felépítése:

Ennek egyik legfontosabb eleme a visszajelzések rendszeres kérése, vagy rendszeresített időszak beiktatása az életünkbe, amikor egymásnak adunk és egymástól kapunk visszajelzést. Az esetek túlnyomó részében azért nem merjük kifejezni a másik felé az érzéseinket, vágyainkat, mert attól tartunk, hogy nem időszerű, tolakodásnak veszi, megsértődik, megharagszik érte. Nehéz kezdeményezni. Alapvetően megváltozik a helyzet, ha tudjuk, hogy az adott idő kifejezetten a visszajelzéseknek szól, sőt, ha a másik kifejezi a nyitottságát, mi több: igényét a visszajelzésre.

A konfliktusok elmélyülése és a felek eltávolodása az esetek jelentékeny részében nem a konfliktushelyzetben való destruktív viselkedésből, hanem a békeidőben szervezhető utólagos konfliktus feldolgozások elmaradásából következik.

2. Konfrontáció:

A nehéz üzenetek empatikus átadási módszerei közül egynek a “szívhez szóló pofon” nevet adtam. Minél határozottabb közelítő mozdulatot teszel a másik felé, annál erősebb konfrontációt tehetsz a szavaidba. 

A kulcsok itt:  

• a másik viselkedésre mutató minél konkrétabb visszajelzés,

“Ne játszd itt a főnököt!” 

helyett:

 “Összeszorul a gyomrom, amikor felemeled a hangod és arra utasítasz, hogy máshogy beszéljek a gyerekekkel.”  

• a számodra ‘kívánatos” viselkedés minél konkrétabb megnevezése

“Ha nem értesz egyet azzal, amit mondok nekik, kérlek szólj, hogy beszéljünk. Akkor találunk alkalmas időt és egyeztetünk nyugodt körülmények között.”

• és a közelítő mozdulat, a közelség megőrzési szándékának minél markánsabb kifejezése.

Cirógatom a tenyered, miközben szólok hozzád.

3. A kapcsolati híd folyamatos ápolása:

A harmadik szintű jelzések:

megosztás 

“Azon gondolkodom, hogy most azt gondolod rólam, csak azért mondok ilyeneket, hogy jó kedvre derítselek…”

kérdés 

“Most azt gondolod rólam, hogy elterveztem, hogy ezt a kérdést ezen a ponton majd felteszem neked, csak hogy én magam is megválaszolhassam, mert imádok erről beszélni?” 

vagy ötlet 

“Most biztos azt gondolod rólam,  hogy azért teszek fel ennyi kérdést, hogy titkos térképet készítsek a lelked működéséről, s hogy ne kerüljek a nehéz kérdéseid kapcsán kínos helyzetekbe…”

formájában felhozott változatai üdítő és hatékony eszközei a híd ápolásának. 

Ez talán a legértékesebb szeretet-gesztusok egyike. Gyakori felbukkanása, illetve ‘találati aránya’ egyenesen mutatja a másik folyamatos, aktív, érdeklődő és gondoskodó attitűdjét.

4. ‘Kíséret’:

Annak az aktív, építő, befogadó jellegű figyelemnek a módszertana, amely képes a másikat saját középpontja felé kísérni. A legfontosabbak:

• Aktív tükrözések – különböző figyelmi modalitások használata a másik hallgatásakor, majd az ezek segítségével nyert élmények ‘visszatükrözése’ (érzések, testérzetek, belső képek, gondolatok, késztetések, stb.). A tükrözést is új jelentésében használom. Mint a kíséret  központi módszere, alapjaiban különbözik a megosztástól / én-üzenettől. Tükrözés során nem azt fejezem ki, hogyan hatnak rám a szavaid, a viselkedésed, hanem azt, ahogyan a lényemben akkor létezik a világod, amikor önmagamat félretéve a figyelmemet teljesen neked adom. Ilyenkor eloldozom a tudatomat a saját érzelmi, gondolati, képzeleti reakcióimtól. Üressé teszem azt, hogy képes legyek úgy látni a világodat, ahogyan te is látod azt.
  Ez az üressé tétel alapelemeiben egyezik a tudat kiüresítésének általánosan ismert keleti módszereivel. Azokhoz hasonlóan zavartalan, fókuszált figyelmet igényel, amelynek iránya ebben az esetben kettős, éppen ez adja szokatlanságát. A figyelmemet  a mellett, hogy minél teljesebben neked adom, egyben a saját belső élményeim felé is irányítom, hiszen éppen az érdekel, hogy a te világod hogyan válik átszínezetlen élménnyé bennem:

Hogy át tudjam élni, mekkora öröm neked elmenni a város túloldalára a kedvenc cukrászdádba, miközben én magam sem az ottani süteményeket, sem a városon való keresztül utazást nem élvezem.
Hogy tudjam, mekkora öröm neked találkozni egy régi barátoddal, akinek a társaságát én igen nehezen viselem.

• Aktív követés-jelzések használata, amelyek azáltal adnak biztonságot és építenek közelséget, hogy tudatják, hogy veled vagyok: nem maradtam le, nem kalandoztam el, hanem éppen arra figyelek, amerre a te tekinteted is irányul, éppen azt érzem, gondolom, látom, amit te is érzel, gondolsz és látsz.

Ahogy meséled, hogy milyen volt neked ott élni ennek a társaságnak a közepén, ahol azt mondták neked, hogy elfogadnak, te mégis egyedül és el-nem-fogadottan érezted magad, egy olyan kép jelent meg előttem, amin egy apró cinege együtt repül a hollók rajával. A hollók “védelmezően” veszik körül őt, mégsem érez biztonságot, mert folyton attól tart, hogy valamelyik testes madár, akár akarva, akár akaratlanul, egy hirtelen mozdulattal halálra sebzi. 

Mitől érezted magad veszélyben?

• A viszony és az empátia jelzései (visszajelzések adása) arról, hogyan vagyok azzal, amit gondolsz, érzel és akarsz (empatikus jelzések a gondolatok, érzések és akarat felé).

Amikor 4 éve én kerültem hasonló helyzetbe, egy pár hónapig csak utáltam a világot, felváltva voltam kétségbeesett és dühös. Egyetlen építő gondolatom nem volt a másik felé, aki elhagyott.

Ide tartozik, hogy az oly gyakran használt tanács, javaslat vagy ötletadás a legádázabb rombolói annak a hídnak, amelyet a fenti módszerek építeni hivatottak. 

A fentieken túl megannyi egyéb módszert be lehet gyakorolni, el lehet sajátítani, mégsem oldható meg a negatív énkép által okozott problémák hosszú sora fogások és módszerek használata szintjén.

6.3.2 A kihívás

Gondolj bele:

Épp most kaptál össze a pároddal egy olyan témán, amit több hónapon keresztül nem tudtok már megbeszélni. Ő máshogy látja a helyzetet, mint ahogy te szeretnéd, hogy lássa. Egyszerűen nem tudod elérni, hogy belenézzen, milyen nehéz neked ebben a helyzetben élni. A nézőpontok ezügyben sehogy sem közelednek, ezért időnként összekaptok. A heves veszekedéseket rövidebb hidegháborús szakasz követi, aminek a végén valamelyikőtök nyit a másik felé. Ekkor egy ideig úgy tesztek, mintha mi sem történt volna, örültök az átmeneti békének, ám a megbeszélhetetelen téma baljósan továbbra is ott ólálkodik a háttérben, s csak arra vár, hogy újabb heves veszekedést robbantson ki. Mind a ketten annak a félelmében éltek, hogy a téma egy következő élethelyzetben újra aktiválódik. Szeretnétek egyszerűen csak jól lenni együtt, ami időnként és ideig óráig sikerül is, ám újra jön a szembesülés és a fájdalom. 

A kérdés:

Egy ilyen terhes élethelyzetben hogyan emelkedsz a megoldást jelentő negyedik szintre? Egy ilyen helyzetben hogyan fogod őt szépnek és kedvesnek látni, s hogyan találsz mellette nyugalomra?

Az ő oldaláról megfogalmazva ugyanezt a kérdést: mitől fogod őt másmilyennek látni (szépnek, kedvesnek), mint a korábbi partnerei (akik undoknak, makacsnak, érdektelennek látták), ha éppen ilyen undok, makacs és érdektelen?

Csakis attól, hogy te jó viszonyban maradsz vele és nem téveszted össze az aktuális viselkedését a lényével. Neked arra kell emlékezned, aki fénylik, aki szerethető, aki kedves számodra. 

Nem az itt a kérdés, hogyan kell kezelni egy undok embert. Az a kérdés, hogy az undokság legyen-e a kiindulópont a kapcsolatban. Az ő önmagáról alkotott képéről egyezkedtek, és persze a tiedről is. Csak ha te szépnek látod, tudod újra olyanná tenni őt.

Ne felejtsd, ő most az erdőben van. Sértett, keserű, bezárt, hideg és megközelíthetetlen. Olyan feszültséget áraszt, hogy tíz méteres körzetben nem lehet pihenni mellette. Nem lát téged, nem tudja, ki vagy, nem tudja hogy vagy felé.

A saját negatív énképétől szenved. Ebből az énképből (undok) következik az, hogy neki bántóan kell viselkednie veled. Azt gondolja, hogy az undoksága szükségszerű. Azt, hogy te is undoknak látod. Provokálja is ezt. 

Hogy miért van neki undok énképe?

Egykor valaki azt ajánlotta neki. Az ajánlatot ő elfogadta (talán nem is volt más választása), vagyis ebben az értelmezési keretben tanult meg kapcsolódni. Ez az értelmezési keret adta számára azt az élményt, hogy valakivel  összetartozik. 

Ő undok, a másik követelőző, a harmadik pedig folyton békítene, de soha nem sikerül neki – talán ilyen volt az egykori viszonya a szüleivel, testvéreivel. Ez a szerepbeosztás lett számára a világ alaptörvénye. Ilyen lett számára az univerzum, ilyennek ismerte meg azt. Valószínűleg nem tudja, vagy nem hiszi, hogy mindez lehetne másként.

Csak akkor tudsz elérni hozzá, ha ekként szemléled a viselkedését, mert így értelmet és konstruktív célt találsz benne: az undoksága így szükséges jelölője lesz egy sajátos összetartozásnak, s mint ilyen, a lojalitás jele és egy szövetség létének igazolója.

Ha te undoknak tekinted és haragszol rá ezért, akkor te is az erdőben vagy és elvesztetted a látásodat. Akkor nincs megoldásod a helyzetre, sőt, éppen azon dolgozol, hogy megerősítsd az undokságában, hiszen visszatükrözöd, s így igazolod azt.

Abban a pillanatban, amikor a tekintetedben meglátja a haragot, s a haragban igazolva látja saját énképét, a fájdalom mellett valami kikönnyül a lelkében. A helyén érzi magát és valószínűleg te is. Ő undok, te követelőző vagy, s talán hamar meg is jelenik valaki a környezetetekben, aki békíteni próbál, hasztalan. Mindenki a helyén van, mi ilyenek vagyunk, s az univerzum így működik…

Ő azért undok veled, mert azt gondolja, hogy te (is) undoknak látod. Azt gondolja, hogy az undoksága nem elfogadható. Jó eséllyel utálja is magát azért, mert undok veled. Tudja, hogy nem kellene így viselkednie, talán ezerszer meg is fogadta már, hogy soha többé nem teszi. Tudja, hogy másmilyen kellene, hogy legyen, hogy meg kellene változnia, hiszen te (is) elégedetlen vagy vele: haragszol rá. 

Ez a változási kényszer nyugtalanná teszi és a helyzet paradox megoldása felé viszi. Valami olyan útra indul, aminek az elérése elképzelhetetlen, mégis vágyott számára. Mint felemelni saját magát a saját hajánál fogva, vagy egy háromszögből kört formálni, úgy, hogy az oldalai egyenesek maradnak. 

Mégis: ezzel csak a saját helyét keresi a kapcsolatban, így a kapcsolatot védi. Lojalitás van a tettei mögött. Ennek a gyakran egészen váratlan formákban megnyilvánuló lojalitásnak a gyakran generációkon átívelő rejtett működéséről eképpen ír a jelenség egy szakavatott vizsgálója:

„Beszélhetünk a rákos megbetegedések lehetséges örökléséről, vagy rákra és szívbetegségekre való hajlamról, de az autóbalesetek, a sárkányrepülő-baleset vagy más incidens – mint levágott fejek – nem örökítődnek át a gének által!

…

Nem értem teljesen, hogy miért fordulnak elő ilyen ismétlődések, de megfigyelem ezeket, és minél több genoszociogramot állítok össze, annál jobban látom a “láthatatlan családi lojalitást”, az ismétlődéseket, a “hihetetlen” ismétlődéseket.”

Anne Ancelin Schützenberger: Ős-szindróma

6.3.3 A látens szövetség

A fenti gondolatokra feltehetőleg ő azt mondaná, hogy egyáltalán nem akar undok lenni, s mindketten azt gondoljátok, hogy az undoksága nem szolgálja a kapcsolatotokat, s hogy azzal nem lojális hozzád.

Ám ne felejtsd, őt nem azzal formálod, amilyennek mondod, hogy szeretnéd, hogy váljon! Ha szeretnéd, hogy valamilyen legyen (kevésbé undok), azzal azt mondod, hogy most nem olyan (vagyis most undok), ahogyan azt is, hogy szeretnéd, ha változna (ne legyen többé undok). A tükröződés törvénye alapján viszont ő nem azt látja, amit szeretnél – ő azt látja, amilyennek éppen most látod. Azt látja, hogy nem felel meg az igényeidnek. 

A tükröződés mindig jelen idejű: minden olyan esetben, amikor te undoknak látod őt, egyben fel is kéred arra, hogy maradjon is az. Ha dühös vagy rá, miközben kifejezed, hogy „jó lenne”, ha abbahagyná a duzzogást, éppen ezt fejezed ki. 

Ezzel el is fogadtad azt a keretet, amiből nincs kijárat, s beléptél a börtönébe, miközben kívül hagytad a kulcsot. Egyrészt igen-t mondtál a negatív énképére – amivel erősíted azt, másrészt változtatásra kényszeríted, amivel nem-et mondasz a lényére. Éppen fordítva kellene: igen-t mondani a lényére és nem-et a képére: kedves vagy nekem akkor is, ha duzzogsz (és persze akkor is, ha nem duzzogsz.

Minél hosszabb ideje vagytok együtt abban a viszonyban, amelyben ő azt éli át melletted, hogy te undoknak látod, annál inkább erősíted meg benne az undok vagy énképet. Nem is csak erősíted – egyben látens módon szövetséget is kötsz vele arra.

Minden olyan gesztus, tett, akció, amelyet egymással ismétlünk, egy látens szövetség részévé válik, hiszen azt éljük át általa, hogy ezen a módon szervezhető a kapcsolatunk. Ha a konfliktusok során sorra felemeljük a hangunkat, úgy a szövetségünk arról szól, hogy a konfliktusok során sorra felemeljük a hangunkat. Ha a konfliktusok után sorra elmarad azok feldolgozása, átbeszélése, úgy a szövetségünk arról szól, hogy a konfliktusok után rendre maradjon el azok átbeszélése. Ha a szakítsokat követően sorra újrakezdjük a kapcsolatunkat, úgy arról szól a szövetségünk, hogy hamarosan szakítsunk, s azt követően kezdjük újra.

Minél régebb óta küzdesz a partnereddel, annál régebb óta erősíted benne azt, hogy küzdeni kell vele, s annál fontosabb pont a rejtett szövetségetekben, hogy küzdetek egymással. A már begyakorolt, leszerződött viselkedés megváltoztatása (a küzdelmes attitűd cseréje valami másra) pedig magával hozza a hűtlenség, illetve a szerződésszegés érzetét.

6.3.4 Az erő forrása

Térjünk vissza a 6.3.2-es fejezetben tárgyalt konfliktusos viszonyhoz. 

Ahogy telnek a hetek, egy vágyad tornyosul mind magasabbra a többi fölé: látni a másik tekintetében, hallani a hangjában a jeleit annak, hogy érzi és megérti a lelked fájdalmát és reményét. Egyedül az lebeg a szemeid előtt, hogy lásson végre úgy, ahogy vagy, ahogy érzed magad a helyzetben.

Mit gondolsz, mi tesz téged ekkor képessé arra, hogy ezt az elemi erejű éhséget, vágyat, hiányt félretedd, hogy megadd a másiknak azt, amit tőle ennyire kétségbeesetten hiányolsz?

Honnan lesz erőd ehhez?

Hogyan kerülsz vissza a rétre az erdő legsötétebb mélyéből, hogy a másiknak vezetője lehess?

Vajon milyen támaszra van szükséged ahhoz, hogy lemondj arról, hogy ebben a nehéz helyzetben ő legyen a támaszod?

Egy hitrendszer uralja az életünket, amelyhez közösségi szinten igazodunk: “úgy sem fogjuk tudni megbeszélni”. Ez a mítosz abból táplálkozik, és az által képes a te tudatodban is fennmaradni, ha a környezetedben élők egységesen a köré rendezik be az életüket. 

A közösség ereje és a közösséghez való igazodás vágya, illetve annak mélyén a valahová tartozás igénye adja a motivációt, amelynek oltárán még a saját ‘boldogságunkat’ is feláldozzuk. A lelkünk mélyén tudjuk, hogy még a sorozatos veszekedés is ezerszer jobb, mint a sötét, hideg, támasztalan magány. Megannyi, évtizedeken keresztül ismételt romboló kapcsolati mintázat hátterében ismerték már fel a lojalitás (valahová tartozás) elemi erejű késztetését.

A kérdés tehát: 

Hogyan tudsz romboló viszonyból következetesen és megingathatatlanul építő viszonyra váltani? Vállalhatatlanságokat egy életen át rejtegető szokásból a “mindent szabadon felvállalni képes” viselkedésre kapcsolni? 

Ezen váltás jelentőségének durva alulbecsülését jelentené az, ha pusztán módszertani szinten ragadnánk meg a feltételeit és eszközeit.

Ahhoz, hogy a konfliktusok kezelésében megtedd a negyedik szinthez szükséges ugrást, hogy vállalni merd az igazad, a nehezet, a lelked meztelenségét, a legfontosabb segítőd és erőforrásod az a közösség lesz, amelyben az átlépés a másik világába, az igaz vállalása és a lélek meztelensége a támogatott és elismert szokás. Éppen ezért az építő kommunikáció módszere nem önsegítésre, nem terápiára, nem is közvetlenül fogások elsajátítására épül, hanem olyan támogató közösséghez való tartozásra, ahol sorra átlépünk a másik világába, vállaljuk az  igazunkat és lelkünkben meztelenkedünk. Ilyen értelemben nem is kommunikációs módszerről, hanem kapcsolatkezelési kultúráról beszélünk. Méginkább egy támogató közösségbe ágyazott életről, ahol az építő kommunikáció a norma. Egy olyan habitusról, amelyhez inkább hozzászokni lehet, semmint megtanulni vagy begyakorolni azt. 

Egymás tekintetén keresztül tükröződve vagyunk képesek új formát nyerni, másmilyet, mint amit a szüleink üzenetein keresztül egykor magunkra vettünk. Élő emberi kapcsolat szükséges a változáshoz, nem puszta módszerek, hiszen azok hitelességgel kizárólag a kapcsolatok realitásán keresztül képesek feltöltődni. Nem azáltal fogod magad szépnek látni, hogy valaki szépnek nevez, hanem azáltal, hogy a tetteivel igazolja a szavait: keresi a közelségedet. Minél inkább közeli, minél inkább organikus egy emberi kapcsolat, annál inkább képes formálni. Annak, aki fizetség fejében dolgozik veled a személyiséged fejlesztésén, nem fogsz tudni úgy hinni, mint annak, aki nap mint nap téged választ.

Akkor tudsz építő figyelmet adni, akkor vagy képes átlépni a másik világába, ha te magadban jól vagy, stabil vagy, van erőforrásod, és őrzöd a másikról a pozitív képet. Ehhez magadról is pozitív képet kell őrizned. Magadról pedig csak akkor tudod ezt őrizni, ha pozitív képet tükröznek feléd olyanok, akiknek adsz a szavára. 

Valahol, valakinél tehát el kell kezdődnie a felfelé ívelő folyamatnak. A fejlődéshez lennie kell az életedben olyan embernek, akinek engedted, hogy építsen. Ha úgy érzed, hogy rossz ember vagy, akkor azt fogod igazolni a kapcsolataidban. Akkor ahhoz a rossz emberhez keresel megfelelő társat. Olyat,  amilyen egy ilyen rossz emberhez illik, vagy máshogyan: amilyet egy ilyen érdemel. 

Szükséged van valakire, aki jóvá tesz, aki feloldoz. 

Hasonló ez a fiú férfivá válásához. A fiú önerőből nem képes erre:

„A fiú nem tud addig férfivá válni, amíg egy számára tiszteletre méltó férfi férfivá nem avatja. A fiúnak ki kell vívnia a tiszteletreméltó férfiú tiszteletét, ettől kezdve tudja magát a férfiak közösségének tagjaként tekinteni.”

Feldmár András (riport)

Ha életed korai szakaszában elrontottak, jól a környezeteddel csak azt követően fogsz bánni, hogy valaki jóvá tett. Ettől kezdve fogsz hatékonyan alkalmazni kommunikációs módszereket, s azt fogod tapasztalni, kényelmes és hiteles ahogy élsz velük.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ne volna érdemes minél előbb foglalkozni módszerekkel. A módszerek hasznosak, értékesek és szükségesek, ám nem elégségesek. Hiába van izmos, rugalmas, finom mozgásokra hangolt tested, ha nem ettél már egy hete. Akkor nem leszel képes könnyeden használni a testedet, amikor táncra kerül a sor. Az erőforrás, ami lehetőséget teremt a kommunikációs módszerek hatékony használatára: az építő, támogató emberi kapcsolat maga.

Ennek az erőforrásnak a hiányában a saját önértékelésünket megpróbáló élethelyzetekben is építő módon kapcsolódni egészen gigászi, hacsak nem lehetetlen feladat. Ennek az erőforrásnak a hiányában számonkérni magunkon, ha sorra nem sikerül, valami olyan, mintha egy olyan lótól várnánk, hogy nyerjen meg egy futamot, amelynek egy hete nem adtunk már enni.

A fejlődési irány, amely felé ezekben a sorokban mutatok, emberi kapcsolatokon keresztül vezet. A felismerés, ami köré a soraimat rendezem, így hangzi: egyedül nem megy. 

A közösség – legyen az két, vagy több ember közössége – megtartó ereje az erő, a közösséghez tartozás a biztonság, s a közösségünk normái, szokásai, kapcsolatkezelő attitűdje a hatás, amely emelni, vagy földhöz vágni leginkább képes.

Az ‘Ölelő figyelem’ egy olyan kapcsolati kultúra kialakítását célozza, amelyben a gondoskodás, a közelség, egymás emelése, illetve a lélek igazának szabad megosztása a legfontosabb értékek. Ennek a kultúrának a kialakítása szabadon formálódó közösségek kialakításán keresztül történhet, amely csoportok hatékonysága abban áll, hogy tagjaiknak mennyire sikerül referenciává válniuk egymás számára.

Az ilyen közösség, emberi és kapcsolati kapcsolati háttér tesz képessé arra, hogy igazán megpróbáló konfliktus-helyzetekben is gondoskodj a másikról: haza tudd kísérni.

6.4 Újra otthon

Akkor tudsz hazavezetni engem, ha a negyedik szintről szemlélsz, vagyis ha látod, merre járok az erdőben. Akkor tudod, hogy merre járok, ha látod a világomat: látod azt, amit én látok, érzed azt, amit én érzek és látod mindenekelőtt azt, hogy én milyennek látom magamat és téged.

A rétre akkor vagy képes visszavezetni, ha tudod a különbséget a réten élt és az erdőben élt világaink között. Ez az egyik legfontosabb készséged a kapcsolatunkban.

Hazakísérni annyit jelent, mint helyreállítani a jó viszonyt, a hidat kettőnk kötött. Ennek során lehetőségünk adódik ösvényeket kitaposni az erdőben. Ösvény a rét és az erdő azon között jön létre, ahonnan egyikünk megtanulta hazakísérni a másikat. Ezeken az ösvényeken mind biztonságosabban járunk-kelünk, az úgy egyre könnyebben járható s az ösvények fölött lassanként egyre több napfény kezd beszivárogni. Azzal, hogy újra és újra visszatalálunk a rétre, mind szellősebbé és biztonságosabbá válik az erdő, s növekszik az életterünk. 

Szabadabbá válunk.

Honnan tudjuk, hogy visszatértünk a rétre? 

Onnan, hogy újra neheztelés mentes, kölcsönösen biztonságos, bizalmas és örömteli az együttlét.

Ha viszont a konfliktusok után sérelmeket gyűjtögetünk, neheztelést halmozunk fel és titkokat őrizgetünk, s csak elhitetjük egyással, hogy a dolog megoldódott, olyan magokat szórunk el a réten, amelyekből idővel erős fák nőnek, melyek terjedelmes részt vesznek majd el az életterünkből.

7. A teljesség felé

Létezik egyfajta értő figyelem, amely képessé tesz látni, ahogyan az emberi lélek folyamatosan rajzolja saját formáját, ahogyan ehhez a társait használja, azok segítségével, azok tekintetének tükrében ezt a formát építi vagy rombolja.

„Szinte soha nem tudatosodik bennünk oly velőbe hasítóan, mint épp egy szeretett személy elvesztésekor, hogy magunkat mennyire a más személyekhez és dolgokhoz fűződő viszony alapján értjük meg.”

Verena Kast: A gyász – Egy lelki folyamat stádiumai és esélyei

Létezik egy attitűd, amely képessé tesz arra, hogy vigyázni tudjuk ezt a formaadó folyamatot, s gondoskodjunk róla, hogy a rajzolt képben mindig maradjon fény, sőt, egyre gazdagodjon abban.

Ez az értő figyelem és ez a gondoskodó attitűd képes egy olyan csatornát nyitni, amely azon tú, hogy hidat teremt két lélek között, utat is nyit az emberi lélek belső rétegei felé. 

Olyan rétegek felé, amelyek gyakran önmaga előtt is elrejtettek. 

Olyan rétegek felé, ahová haza vágyik, ahová vissza szeretne térni, ahol a saját lényében igazán otthon van. 

Olyan rétegek felé, amelyek a megfelelő társ hiányában szükségszerűen feltáratlanok maradnak.

Olyan területek felé, amelyekre az ember önmagában nem képes rátalálni.

Ez a fajta aktív figyelem képes mederré válni, amely a másikban a befelé ható figyelem folyóját duzzasztja fel, s ez a folyó képes a figyelem medrében tartósan áramlani. Ez az áramlás teszi lehetővé a lélek számára, hogy befelé tárulkozzon, új területeket fedezzen fel önmagában, s hogy közelebb lépjen saját forrása felé. Ebben a befelé tárulásban válik az ember rendezetté, hitelessé, őszintévé, határozottá és teljessé. Ebben születik meg önmaga valódi ismerete, s ebben nyeri el az önmagáról alkotott képe az a formáját, melyben tartós nyugalmat talál. Innentől az értéke nem alku tárgya többé.

Igazi közelségbe olyan emberrel kerülhetünk, akinek a figyelme számára figyelmünk mederré válik, s akivel ez fordítva is működik. Olyannal, akivel az értékeinkben, érzéseinkben és az akaratukban megnyugtató közösségre találunk.

Ez a közösség olyan a léleknek, mint a testnek a szeretkezés. Világok harmonikusan ötvöződnek benne: szokások, vágyak, érzések, gondolatok, hiedelmek, reakciók, értékek, inspirációk.

Ismerlek, ha úgy látom a világot, ahogyan te látod, s ha úgy látlak abban, ahogyan te látod önmagadat. Azt érzed majd, hogy ismerlek, ha átéled, hogy látom a világot, s ha átéled, hogy látom, abban te milyennek látod önmagadat. Ha önnön képed önmagadról sajátommá válik. Sajátommá, s ezzel közössé, hisz közösség éppen abban születik, hogy ugyanazt a dolgot ugyanazon módon szemléljük, s azonos módon is viszonyulunk hozzá.

Ilyen közösségre találni veled annyi, mint végre beengedni a saját lelkem ‘kertjébe’, s belépni a tiedbe. Oda, ahová csak a meztelen lélek léphet át, amely levetkőzte önmagáról ruháit: mindent, amely akadályozná abban, hogy a te szemeddel lásson, füleddel halljon, kezeddel érintsen. 

„Akkor értjük meg egy embertársunkat, amikor az odafigyelés idejére, az ő gondolatai befogadása kedvéért kioltjuk saját tudatunk tartalmát. Így nyerhetünk bepillantást az ő tudatába. Következésképp: a másik emberre való igazi odafigyelés, az önzetlen odaadás magasfoka.”

Ita Wegman: The Mysteries

Ebben a meztelenségben lépéseink némán szinkront találnak egymással, és észre sem vesszük, mikor s hogyan teszik. Szavaink egymás kiegészítőivé válnak, mintha közös forrásból születnének. Mindegy, hogy te vagy én mondom ki őket.

Mozdulataink összehangolt táncmozdulatok formáját öltik magukra. 

Nem én érek hozzád, te sem érintesz engem, mégis összeérünk. 

Nem én vezetlek, te sem vezetsz engem, mégis együtt haladunk. 

Nem mozdulunk, mégis részesei vagyunk a táncnak, amely táncban a lelkeink összeérnek, s formát vesztenek egymásban.

Ám mielőtt formánkat vesztenénk, mindkettőnk lelke lángolni, majd omlani kezd önnön középpontja felé, míg végül – akár egy tollpihe, amely oly gyengéden libben a tó felszínére, hogy fodrot sem kelt annak tükrén – elpihen saját otthonában.

Ebben az otthonban megízleljük a teljességet.

 „A szerelem földi beteljesülésének a legszebb, legőszintébb pillanatában könnyebb megérteni az összhangról szóló tanítást, mint az élet bármely más helyzetében.”

Kaczvinszky József: Yoga azorizmák