Ismételt köreink

JátszmaDinamika 1. rész

 

A harmadik szakítás után tűnt csak fel, hogy újra a sötét, dohos, elhagyatott, magányos érzelmi szobában ücsörgök. Van itt valami, amit mélységesen ismerek önmagamból, ami rólam szól, ami ősinek tűnik számomra, pedig a legkevesebb örömöm sincs benne.

 

1. fázis – Az áldozat

Az, hogy újra ebben a szobában találom magam, kívülről rátekintve egyszerűen ennyit jelent: újra egyedül maradtam. Szakítottunk. Olyan ez, mint egy rossz álom. Most tűnik fel, hogy sokadszorra álmodom ezt így, sokadszorra érzem magam bűntudattal és szégyennel vegyes félelemben, és most teszem fel elsőként a kérdést: “De miért?”.
Mintha átok ülne rajtam. Miután sétáltunk egyet a kertben és úgy tűnt, minden rendben van, örömmel fogtuk egymás kezét, egy ponton beborult az ég és annyit vettem csupán észre, hogy újra ebben a sötétségben landoltam. A landolásra sem emlékszem, csak arra, hogy hideg lett kívül-belül minden, újra társ nélkül maradtam.

Most csak ez foglalkoztat: miért? Miért újra egyedül és miért ugyanazon a módon? Szeretném azt gondolni, hogy a partnerek voltak a rosszak, de lelkem mélyén tudom, még inkább félem, hogy ennek az átoknak a gyökere valahogy mégiscsak az én lelkemben található.

20 évesen segítséget kaptam végre, még ha nem is kifejezetten abban a formában, ahogy vágytam rá. Személyi mentorom kérlelhetetlen, azt várta tőlem, hogy tanítsam meg a sötét magányszobában landolásra. Azt feltételezte, én pontosan tudom az utat, ami odáig vezet. Hiába bizonygattam neki, hogy ha tudnám, nem fordultam volna hozzá segítségért. Megrémisztett, mert azt sugallta, hogy van valami szándékosság ebben. Féltem tőle, hogy talán van, pedig mindenem tiltakozott ellene, mert tudtam, bizisten, tudtam, hogy a nyirkos-dohos magányszoba az a hely a Földön, ahová a legkevésbé sem vágyom. Tiltakozásom azonban nem talált elfogadásra, így hát megtettem első lépéseimet a vezetése mentén és próbáltam a félelmeim alól előkotorni a felismeréseket, amelyekből valahogy talán összeáll a kép, miről is szól ez az egész. Vezetőm játékos, viccelődött velem, mintha így próbált volna életet lehelni belém, mert alig vittek a lábaim, amikor az eddigi párkapcsolataim kezdő lépéseiben a közöst, az általánost, a “szabályosságot” próbáltam megtalálni.

 

2. fázis – Az ébredő

Ijesztő volt, ahogy haladtunk ebben előre, mert következetesen ismételt lépések sora bontakozott ki előttem, amelyek mind azt mutatták, hogy valami kísérteties hasonlóság van abban, ahogy az eddigi kapcsolataim alakultak. Ahogy tovább haladtunk a feltárásban, folyton rajtakapott a passzív formuláimon. Nehéz érzésekkel nyugtáztam, hogy valami közöm tényleg van a helyzet előállításához, pedig minden sejtem tiltakozott ellene: “Nem, nem, és nem, én ezt nem akarom, nem akartam így csinálni”. Tiltakozásomra nem kaptam meg a várt elfogadó, lágy, anyai megerősítést, de azért a vezetőm mosolya és derűs biztatása a folytatásra keresztülsegített a nehézségeken.

Újabb és újabb dobozok kerültek a papírra, amiket nyilak kapcsoltak egymáshoz, és majd minden egyes lépés arról árulkodott, hogy a történéseknek igenis én vagyok a gazdája, a folyamatnak én vagyok az alkotója.

Fokozatosan nyert formát előttem önmagam két, egymástól igen távoli állapota: egy kötekedő, kekec nagyfiú és egy kétségbeesett, magányos, szomorú kisfiú.

Ahogy telt-múlt az idő, a vezetőmmel is meg-megszakadt a kapcsolatom, miközben újabb párkapcsolatba vetettem bele magam. Ahogy haladtunk előre a lelkes ismerkedés, majd párrá válás, netán együttélés lépésein, fokozatosan láttam magam előtt a már elkészített szabályozási folyamatom képét. Láttam, ahogy a kezdeti boldogságot elégedetlenség színezi be, láttam a kirajzolódó huzavona jellegű ciklusokat, és ahogy a viszony fényét vesztve elért az elválásig – sokadszorra. Ki akartam törni az ördögi körből, csak nem tudtam még, mikor és hogyan, és újra lázadtam: “tehetetlen vagyok, elmos az ár, túl erős ez a megannyi élmény a kapcsolatban”.

 

3. fázis – A küzdelmes

Újabb partner, újabb eset, próbáltam még pontosabban megfigyelni, mi történik. Hamar eljött az a helyzet, amikor újra bántottam és visszavonultam. Láttam ezen két lépés ciklusba szerveződését, és a feszültség fokozódását minden ismétlés után.
Közben pedig rettenetesen utáltam ezt az egészet.
Addig-addig bántok és vonulok vissza, míg végre kifullad a kapcsolat és jön a nyirkos magányszoba. A folyamatábrámat segítőmmel folyamatosan pontosítottuk, és már meg tudtam ragadni azokat a pillanatokat, amelyekben megteszem azt, amiért utána dühös vagyok magamra.

Elkaptam már azt a pillanatot is, amikor a másik viselkedése miatt válok dühössé, és ahogy a dühömet “megindoklom”, és azt is, ahogy a hangsúlyomba kifinomultan beleillesztem azt a hidegséget, amiről tudom, hogy igazán fájni fog a másiknak.

Egyre tisztábbak és élesebbek lettek a képek, ahogy sorra követték egymást. Olyan volt ez, mintha meglátnám az utat, ami a sötét szobámba vezet. Mintha lenne ott egy ajtó is, amin ha keresztülmegyek, biztosan oda jutok. Mintha pontosan tudnám, hol van ez az ajtó, és hiába határozom el, hogy nem megyek arra, még a közelébe se, mégis újra és újra megteszem. A felrajzolt folyamatábra immár az akkori jelenem pontos tükreként tárult elém, ahogy a tudatomban már meg tudtam őrizni egyfajta éberséget.

Láttam a lépéseimet az ábrán, ahogy odalépek az ajtóhoz, lenyomom a kilincset és belépek a sötétbe. Én voltam, aki emeli a lábát, lendíti előre a kezét, és megszorítja a kilincset… Már nyakon tudtam csípni azokat a pillanatokat, amiket utólag nem akartam elfogadni, és mégis éreztem magamban valamit, egy erőt, ami az ajtó, a kilincs és a belépés felé hajt.

Az a misztikus ebben az egészben, hogy miközben mindezen végighaladtam, azt éreztem, hogy ott és akkor én igenis ezt akarom tenni.

 

4. fázis – A megbékélő

Vezetőm, látva megosztottságomat és értetlenségemet önmagam kapcsán, új irányba kezdte terelni a figyelmemet. Valami olyan felé, amelyről addig még nem beszéltünk. Az identitás fogalmát, illetve a folyamatom miértjét, még inkább célját kezdtük boncolgatni. Ekkor tárult fel egy egészen új rétege a körömnek. Új réteg az ábrán és új a lelkemben, amit egyfajta láthatatlan szervezőerőként ismertem fel. Habár láthatatlan, mégis, annyira közvetlen és határozott érzést okozott, hogy azonnal tudtam: “igen, tényleg, erről van szó, erről szól ez az egész.”

Arról beszéltünk, milyennek gondolom magam, ki vagyok én, mi a dolgom ebben a világban, és milyen az emberképem. Láttam már, ahogy a körfolyamatom ezen énkép és emberkép köré szerveződik. Mintha azt próbálná elkerülni, aminek gondolom magam, és mintha éppen oda vezetne el végül.

Újra nyugtalan lettem. A felvázolt modell nem hozta el számomra a megoldás kulcsát. Annyi enyhülést viszont nyújtott, hogy a megértés hatására felhagytam azon próbálkozásaimmal, hogy a folyamatom valamelyik lépését erővel más irányba kalapáljam, hiszen azt már többször próbáltam és sorra kudarcot vallottam. Próbáltam úgy, hogy befogom a szám, próbáltam távol maradni, próbáltam szeretni ott, ahol nem tudtam. Ha néha sikerült is valami mást tennem, mint korábban, az akkora feszültséget ébresztett bennem, hogy maga ez a feszültség vitt vissza egészen hamar ahhoz a lépéshez, amit el akartam kerülni.
Többé nem próbálkoztam ilyenekkel.

Figyelmem az identitásom, az önbizalmam kérdésköre felé fordult. Beszélgettünk, miközben lassan leeresztettem a védekező pozícióba húzott vállaimat és visszajelzése szerint megjelent az arcomon az önmagammal való együttérzés első jele. Akkor még nem is észleltem, hogy azért tudok együttérző lenni magammal, mert a hangulatot átvettem tőle, hisz ő végig együttérző volt velem. Ahol én utáltam magam egy lépésemért, ő mosolygott; ami nekem ciki volt, neki aranyos, miközben abban kérlelhetetlen volt, hogy álljak bele abba a lépésbe, ismerjem meg, értsem meg annak a lényegét, és ismerjem fel magam abban aktív teremtő erőként.

Felém fordulása a munkánk hátterében folyamatosan formálta a lényemet. Közösen felrajzoltuk életem leginkább féltve őrzött titkait, láttunk engem, ahogy odalépek ahhoz a rettenetes ajtóhoz, ahogy lenyomom a kilincset és végül belépek, míg korábban az egész világot azért okoltam, mert valahogy belegyömöszölt engem abba a magányos szobába.

Ekkor nem voltam már áldozat, ember annál inkább. A beszélgetéseink szála elindult a múltam felé. A munkánk olyanná vált, mintha végignéztünk volna együtt egy filmet, ami az én életem eseményeit pörgeti le, és amiben láthatóvá és érthetővé, emberré válok. Valaki olyanná, akit tudok már én is szeretni. Olyanná, aki az addigi élete és tapasztalatai eredményeként odáig tudott eljutni, és aki akkor éppen ott jár. Ettől megenyhültem és enyhülésem nem várt változást hozott.

Bántó voltam újra, de már kevesebb szigorral, visszavonulót fújtam, de kevésbé ijedten, és bekerültem a szobába, de már csak félidőre. A szoba sem volt már annyira sötét, mert beszűrődött valamennyi fény és megláttam egy másik ajtót, ami kivezetett belőle.

Ezen a ponton, amikor már élessé vált a látásom és könnyült a körfolyamat szigora, képessé váltam arra, hogy a kulcsfontosságú lépéseknél, ahol kidőltem a tengelyemből, ahol kekec vagy éppen kétségbeesett lettem volna, korrigáljam a lépéseimet. Szükség volt arra, hogy észleljem az adott lépést, hogy “igen, itt ijedek meg, itt válok követelőzővé, itt lesz az én akaratom fontosabb a másikénál, itt nem pozitív a jövőképem, itt védekezek és próbálom meggyőzni a másikat”. Szükség volt annak a belátására, hogy ezeken a pontokon az aktuális állapotom hogyan vezet rövidtávon a “szobámba”, és szükség volt a személyiségem “felpuhulására”, hogy “mamutok” helyett elegendő legyen “lovakat” terelgetnem.
Ezek a korrekciók már nem keltettek bennem extra feszültséget és nem vezettek vissza oda, amit elkerülni próbáltak. Ekkor már látszott tisztán: erre van a megoldás.

 

5 . fázis – A kormányos

A ciklusok egyre könnyedebbé és könnyedebbé váltak és volt élményem arról, hogy a kritikus helyzetekben hogyan maradjak éber és hogyan vigyázzam a kapcsolatot. Mindez jelentékeny erőfeszítést igényelt és gyakran nehéz volt tartanom magam. Kellett hozzá külső támasz, külső szem, külső megerősítés.

A partnerekkel való összekapások lerövidültek, megtanultunk nevetni a konfliktusokon, megtanultunk bocsánatot kérni egymástól. A minta lényege azonos maradt, csak mintha egy másik világban játszódna már, ami könnyedebb, élőbb, játékosabb.

A felrajzolt folyamatábra biztonságot hozott az új kapcsolatomba. Segített, hogy meg tudjuk mutatni egymásnak a köreinket és értettük azok a lényegét. Nem volt már sem titok, sem misztikum, sem valami olyan rettenet, amit szégyellni kellett volna. Biztonságot hozott, mert előre tudtuk, milyen lépés következik, ha már belementünk a körbe, és fel voltunk arra készülve, hiszen értettük azt. Tudtuk, hogy a fokozatosan csökkenő mélységeket egyre hosszabbodó magasságok követik majd. Tudtuk, hogy a sötét szobából újra kijutunk majd és elkezdtük gyakorolni, hogyan. Volt, hogy szándékosan provokáltuk, hogy most járjunk be egy ciklust, ami tovább gyengítette annak erejét.

Felkönnyült a körünk és általa felkönnyültünk mi magunk is.

Itt járok most, és tudom, hogy van még egy fokozat előttem, amelyet a párkapcsolati körfolyamatomat tekintve még nem értem el, más, kisebb konfliktusokat generáló köreimben viszont már igen:

 

6. fázis – Új identitás

Akkor érek majd el ide, ha súlypontomat illetően más lesz már a kiindulópontom. Valami olyan, ahonnan indulva egészen más viselkedés következik, mint az eddigiek. Ahonnan indulva nincs már szükség erre a folyamatra, mert nem kell már bizonyítani a szerethetőségemet, jó szándékomat, emberi értékeimet, és ahonnan indulva erőfeszítést sem kell tennem azért, hogy tartós és biztonságos szeretetben maradjak a kedvesemmel.

Az emberi játszmák feltárása sokdimenziós folyamat. Kiterjed a bejárt folyamatok összegyűjtésére, azok általánosított, szabályozási folyamatának részletes felrajzolására, a folyamat szerepeinek, én-állapotainak feltárására, a múlt integrálására, az önbeteljesítő mechanizmusok kiemelésére, a kommunikáció elemzésére, illetve egy olyan, módosított körfolyamat felrajzolására, amelyben az ember teljesen őszinte marad. A feltáró szakasz eredménye egy pontos tükör arról, amit évek, évtizedek óta ismétlünk. Rálátás a kapcsolati működés egy olyan területére, amely akár egy egész életen keresztül uralja az életünket.

Vajon hány olyan dolog van az életünkben, amire fontosabb rálátnunk ennél?

A feltáró szakaszt a formálás szakasza követi, amely folyamatos kíséret mellett hatékony, miközben az ember éli az életét. Ezt a szakaszt nevezzük mentori szakasznak, amikor a mentor éberen őrködik és segít az egyes stádiumokon való előrehaladásban. Segít azonosítani azokat a kritikus pontokat, ahol a mentorált “visszafordul” a negatív, bántó, elzárkózó kapcsolati mintába és támogatást nyújt az építő ösvényen való stabilizálódáshoz. A mentor munkája során gyakran tesz ajánlást más önismereti, pszichológiai vagy egyéb módszerek kipróbálására, csoportokra, tréningekre, attól függően, hogy az aktuálisan járt folyamat milyen kompetenciák megszerzését igényli.

Szerző: Bőr Róbert