Az ismétlés megoldóképlete

JátszmaDinamika 3. rész

 

 

Munkál mindannyiunkban egy sajátos félelem, amely miatt távolságot tartunk egymástól, gyakran még azoktól is, akikhez közelebb szeretnénk kerülni. Ebben a cikkben ennek a félelemnek a gyökereit boncolgatom, és a megoldás – szükségszerűen – társas megoldóképlete felé terelem a figyelmed.

A szégyenlős emberek jól ismerik a testi lemeztelenedéshez kapcsolódó félelmet. Aki fél nagy tömeg előtt beszélni, ismeri a lámpaláz gyakran gyomorba markoló mélységeit. Aki pedig fél megosztani az érzéseit, vágyait, gondolatait a kedvesével, jól ismeri az elszakadástól való félelem erejét.

Mind a három eset és félelem hátterében ugyanaz a mozgató erő áll: félelem attól, hogy meglátják milyen vagyok (vagy milyen nem vagyok) és távolabb lépnek tőlem. Hogy még pontosabb legyek: félelem attól, hogy láthatóvá váljon a környezetem számára az, hogy pont olyan rosszindulatú, buta, tehetségtelen, elégedetlen, gyenge … vagyok, mint amilyennek titokban gondolom magam.

Mindenkinek megvan a saját “csúfság” képe önmagáról. Ez a kép valami olyat ábrázol, ami alapján kevesebbnek gondolom magam a környezetemnél, ami miatt vállalhatatlannak találom önmagam és amit ennek kapcsán megpróbálok elrejteni.

Félünk tehát attól, hogy kiderüljön rólunk valami, amit titkolni akarunk.

Ha csak félnénk, egyértelműen a távolságot választanánk. A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a félelem mellett legalább ekkora erejű vágy él bennünk arra, hogy közel legyünk a másikhoz, hogy tartozzunk valahová. Valamiért pedig azt képzeljük, hogy ez a vágyott közelség csak úgy lehetséges, ha megmutatjuk magunkból azt, amit eredetileg szégyellünk.

Pont ez a probléma. A helyzet kettőssége annál erősebb, minél fokozottabb a vágyunk tartozni valakihez. Minél inkább vonzódom valakihez, annál erősebb a vágyam arra, hogy lásson, ismerjen és azzal együtt szeressen és válasszon engem. A képbe viszont beleszól a “ciki”, a “csúfság”, a “kevés vagy sok vagyok”, ami nincs rendben velem, bennem. Mivel ez a dolog “hozzám van nőve”, a közelségben a lényem többi dolgával együtt erre is fény derül majd.

Emiatt a közeli, intimitásba hajló kapcsolatoknak motivációja kettős: látszani és elbújni akarok egyszerre. Ehhez a kettős motivációhoz közeledő majd távolodó lépések sorozata tartozik. Egyszerre vágyom rá, hogy gyere közelebb és hívlak, és egyszerre vágyom rá, hogy távolodj, mert veszélyt jelentesz. Pontosabban: hol az egyik, hogy a másik az erősebb, így aztán táncolunk. 

 

Mi itt a veszély lényege?
Az, hogy meglát a másik?
Miért veszélyes az? Meglát és … ?


Veszélyes, mert az alapján, amit meglát belőled, ő reagálni fog rád és a reakciójával formálni fog téged. Beleszólhat az önmagadról alkotott képedbe, az önbizalmadba, az önbecsülésedbe. 
Ha félsz a visszajelzésétől, az azt jelenti, hogy tényleg bele tud szólni mindebbe. Ha meglátta és azt mondja, ez nagyon “ciki”, te hiszel majd neki és az fájni fog, mert azt gondolod majd, hogy igaza van.

Tudom, ez a kiszolgáltatottság rettenetes, és bárcsak ne így lenne, és ugyanakkor ez a kiszolgáltatottság a fejlődésünk szükségszerű kulcsa is egyben. Feltéve, ha vállaljuk a rizikót és tényleg feltárjuk előtte azt, amit szégyenletesnek, kevésnek, soknak, elfogadhatatlannak tartunk magunkban. Ez a feltárulkozás maga a megmérettetés. Megmutatni azt, amiről tudjuk, hogy nem szép. Azt, amire magunk is fintorgunk, ha látjuk.

A megmutatásnak sajátos módja van. Hiszen nem az történik, hogy 1-2 órás prezentáció keretében elmeséled a párodnak, hogyan szoktál undok lenni, az maximum előkészítésnek elegendő. Annak kifejezetten kiváló egyébként.

A megmutatás igazi módja az, hogy bevonod őt abba a helyzetbe, amelyben a saját bőrén érzi meg a működésed “nemszeretem” oldalát. Vagyis vele leszel undok, vele leszel bántó, az ő kedves dolgait fogod kritizálni, az ő igényeit fogod ignorálni, az ő határait feszegeted. Ütköztök.

Ezeken a pontokon, amikor kiderül az igazság, jön a megrettenés, és a félelem ekkor éri el a csúcspontját.

Miért?

Mert ez a megmérettetés pillanata és éppen itt leszel, ahogy voltál is oly sokszor megítélve. A körfolyamatodnak ezen a sarkalatos pontján, amikor valami “kiderül, látszik”. Ekkor kerülsz az ítélőszék elé és várod az ítéletet, miközben saját magadban te tudod, hogy bűnös vagy. Tudod, hogy el fognak ítélni, hiszen eddig is így tettek. Egy halovány, megmagyarázhatatlan kósza remény él csak a tudatod mélyén, amely hinni próbál abban, hogy lehet másképp és hogy végre jó vége lesz a dolognak.

Ekkor már nem nálad van a labda és már nincs lehetőséged szépíteni, mert a dolog már végérvényesen és visszavonhatatlanul kiderült. Ő tudja, milyen vagy és te látod rajta, hogy tudja. Éppen azt fürkészed félve, hogyan reagál majd erre. A reakciója lesz a te ítéleted. Azzal erősíti meg, vagy éppen bontja le azt, amit nem szeretsz magadban. Azzal formál téged. A reakciója lesz a tükör, amelyben újra megláthatod magadat. Ez a tükör azonban nem passzív, nem azt mutatja, milyen vagy, hanem azt, ő milyennek lát téged. A tekintete, a gesztusai téged írnak majd le és építenek fel újra valamilyennek. Definiál, meghatároz, formát ad neked.

Csak azt tudod megismerni és látni magadban, mint emberi minőséget, amelyre a környezeted reagált már és visszajelzést adott. Azt a képet, amit magadról kialakítottál, a környezetedből érkezett visszajelzésekből építetted fel. Még abban is a környezetedre támaszkodtál, ahogy ennek a képnek a felépítését végezted. Eltanultad a szüleidtől, hogyan alkoss véleményt egy idegenről, hogy hány jel alapján minősíts, és hogy a véleményed mennyire legyen megváltoztathatatlan.

Az pedig, amit senki nem tükrözött vissza magadnak rólad, nem is létezik számodra. Az önismereted alapanyagát a környezeted adja, amelyből az énképed szobrát felépítetted.

Ahhoz, hogy tudd, ki vagy és hol a helyed, a környezeted visszajelzéseire van szükséged, hiszen társas lény vagy. Onnantól látod magad, hogy valaki látott téged és olyannak kezdted el látni magad, mint amilyennek láttad, hogy ő lát téged.
Ha vállaltad a meztelenséget és megmutattad magad, a munka jelentékeny részét el is végezted.

Egyedül nem vagy képes formálni az énképedet, ahogy egyedül nem vagy képes a saját hajadnál felemelni magad. Azt a pontot, ahonnan nézel, nem látod, ahogy azt az attitűdöt sem, amiből kiindulsz.

Korrekcióra van szükséged.

Ha a társad ebben az érzékeny pillanatban valami mást tükröz vissza neked, mint amit megszoktál ebben a helyzetben – amit feltehetőleg gyermekkorodban valaki így tükrözött, és az rögzült benned -, onnantól választási lehetőséget kapsz.

Onnantól látod, hogy döntési helyzetben vagy, mert az addigi kiindulópontodra mint alternatívára látsz immár rá. Hiszen ha a másik szeretettel marad feléd, miután te éppen túl vagy egy 10 perces, általad utólag alaptalannak minősített féltékenységi hisztérián, ott valami alapjaiban megváltozik.

A békés viselkedésével például ezt üzenheti neked:

“Látom, hogy arra a helyzetre, amikor a párodat egy másik nővel kötetlen, lelkes beszélgetésben találod, a támadás és a kritika a megoldásod. Látom a támadó sárkány mögött az ijedt kislányt, aki attól retteg, hogy a párja mást választ majd és egyedül marad, ahogy édesapját sem látta viszont soha többé, amikor az a nő megjelent, akibe beleszeretett. Látom, hogy azzal, hogy bántó vagy velem, azt próbálod kétségbeesetten üzenni, hogy szeretsz és félsz engem is elveszíteni, és megerősítést kérsz arra, hogy én is szeretlek téged. Félsz attól is, hogy máris kiborulok én is a bántó szavaid miatt és visszatámadok. Nem fogok, mert én nem a tűzokádó sárkányt látom benned, mint te önmagadban, hanem a kislányt, aki számomra szerethető.”

Ekkor már látod te is, hogy a “tűzokádó sárkány”, akitől azonnal meg kell szabadulni, egy alternatíva. Úgy is lehet rád tekinteni, és te azért tekintesz magadra úgy, mert mások ezt tették veled. Most, hogy ő máshogy tekint rád, el kell döntened, kire hallgatsz, vagy méginkább: kinek hiszel!

Amennyiben a kedvesed, aki előtted áll leeresztett karokkal, mosolyogva, fontos neked és adsz a szavára, úgy a sárkányprogramod átíródik.

 

Pontosabban átírtátok azt.
Ketten!
Egyedül nem voltál rá képes, és ő sem.

Azzal, hogy prezentáltad neki a sárkányt: szakadékba ugrottál. Nem volt meg az eszközöd, hogy a programodon gyökerestől változtass, csak egy remény, hogy most valami máshogy lesz. Szükséged volt rá ebben. Ő új formát ajánlott és te elfogadtad azt.

A megoldás egyik felét ő: egy új referenciaszemély hozza, a másik felét pedig te magad, aki az ő ajánlását elfogadja.

Immár nem a szüleid, nagyszüleid, testvéreid korai ajánlásai, parancsai szerint tekintesz magadra, hanem az ő tekintetén, tükrén keresztül. Elhiszed neki, hogy másmilyen vagy, hogy lehetsz másmilyen. Hitet merítesz belőle.

Olyan, mintha megváltott volna azzal, hogy hagyta láttatni a lelked dolgait (pl. a féltékenységed), hogy a lényeget látta benned (a félő kislányt), és hogy ahhoz következetes maradt a viszonya. A szeretetet és a közelséget választotta, és nem fogadta el a te távolító ajánlásodat (a tűzokádó sárkányt). És végül győzött.

A minta társas megoldóképlete így hangzik:

„Ha te jó viszonyban maradsz velem, látva azt, ami miatt a többiek eltávolodtak és elítéltek, és ami miatt én sem érzem vállalhatónak magam, és ha fontos vagy nekem és adok a szavadra, akkor hiszek neked és új formát nyerek általad.”

Ebben a mondatban rejlik a tudatos kapcsolódás lényege.

Ez a képlet magyarázza, miért ér fel fél órányi támogató beszélgetés egy szakítás után 4 hónapnyi terápiával és belső munkával, hiszen van, amikor a társainkkal és van amikor a belsőnkkel dolgozunk. Mind a kettő szükséges és a kettő szépen kiegészíti egymást. Egy érem két oldala.

Ez a képlet teszi érthetővé, hogy miért vágyunk annyira rá, hogy a lelkünk rejtegetett, nem megoszthatónak hitt dolgait közössé tegyük valakivel.

Azért, mert a megosztáson keresztül vezet az út az átalakuláshoz.

 

Folytatás következik…

Szerző: Bőr Róbert