Az üzenetváltás modellje

KommunikációDinamika 1. rész

 

Nemrégiben erősen vonzódni kezdtem egy nőhöz, aki számomra kifejezetten nőies jelenség, dús, hosszú hajjal, mély, megérintő tekintettel és olyan határozott, felfedező, határfeszegető habitussal, ami számomra különösen izgalmas. Beszélgettünk egy párszor, kifejeztem az érzéseimet felé. Egyszer együtt vacsoráztunk, majd egy ponton hirtelen lezárta a kommunikációs csatornát felém, ami különösen sértően hatott rám. Azt éreztem, úgy kezel, mintha egy bűnöző, zaklató lennék.

A viselkedése a nővéremmel való gyermekkori viszonyomra emlékeztetett, aki mellett többször cserbenhagyva éreztem magam. Jó ideje nem tapasztalt indulatokat éltem át, és azt vettem észre, hogy átbillenek a ló túloldalára: az eddig oly csodálatos tündéri lényből rút boszorkány lett, akiben szerethetőt aligha találtam.

Egy mediációs beszélgetés keretében sikerült egymással átbeszélnünk a történteket és visszataláltunk a korábbi kedveskedő, játékos viszonyhoz. A beszélgetésünk után azt vettem észre, hogy a róla alkotott képem újra megváltozott. Akkor már nem voltak bennem sem az erős vonzalom, sem a harag által inspirált képek, olyan volt, mintha a korábbiaknál lényegesen tisztábban láttam volna már őt.

Nem ő volt az első ember az életemben, akivel kapcsolatban többször, alapjaiban átformáltam a véleményemet. Amiért ez az eset kiemelkedő volt számomra, az az, hogy vele nagyon gyorsan mentem keresztül a kedvelés – ellenszenv – semlegesebb viszonyokon, így könnyen össze tudtam hasonlítani őket. Erős élményt szereztem arról, ahogyan az érzéseim mentén átszínezem a valóságomat, és arról, milyen az, amikor a pozitív és negatív pólusok között megállva, torzításoktól “mentesen“ tudtam végre rátekinteni.

 

 

Szerinted is különös, hogy annak ellenére, hogy mindannyiunk számára a társainkkal való mély egymásra találások és együttlétek örömteli alkalmai adják életünk csúcsélményeit, a tartósan örömteli, intim, inspiráló kapcsolat párját ritkítja?

A magány és elszigetelődés jelenkori problémája megannyi oldalról megközelíthető.

Az én figyelmemet az emberi működés egy olyan jellegzetessége ragadta meg, amely önmagában elkerülhetetlenné teszi azt, hogy magányosak maradjunk: a másik valódi ismerete nélkül viszonyulunk egymáshoz.

Azzal a feltételezéssel szeretünk élni, hogy létezik egy közös valóság, amelyben élünk, és hogy a másikat már jól ismerjük, miután együtt éltünk vele fél évet. Azt gondoljuk, hogy a másik reakcióinak, gondolati és viselkedési mintáinak, fő motivációinak az ismerete azonos a másik ember valódi ismeretével.
Nem vesszük észre, hogy ezen minták ismerete egy egészen szűk rétege a valóságunknak, ami ahhoz hasonlítható, hogy tudjuk, hogyan kell az autót negyedik sebességfokozatba tenni.

Egy autót az ismer igazán, aki képes megtalálni a hibát is a váltóban, ha az nem veszi be a negyediket és képes kicserélni a meghibásodott fogaskereket, hogy a kívánt működést visszaállítsa.
Én akkor érzem, hogy valaki igazán ismer engem, ha olyan módon halad együtt velem a beszélgetéseinkben, amitől azt érzem, hogy hasonlóképp lát engem és a világomat, mint ahogyan én magamat. Csak akkor tudja megérteni a nehézségeimet és helyükön kezelni azokat a dolgokat, amelyek fontosak nekem.

Csak az ilyen mélységű ismerete a másiknak képes áthidalni azokat a szakadékokat, amelyek életünk nehéz helyzeteiben, konfliktusaiban gyakorta születnek: amikor valamelyikünk viselkedése, értékrendje, motivációs rendszere hirtelen erősen megváltozik és a megszokott minták nem működnek már. Olyan helyzetekben, amikor az autó valamiért nem veszi be a négyest. Például amikor váratlanul beteg lesz a másik, elveszíti egy közeli szerettét, megszűnik az állása, vagy éppen ráébred, hogy a célok, amelyeket eddig követett, nem követendők számára a továbbiakban. Amikor nem folytatható már az az életmód, amelyet addig élt, vagy nem tartható fenn tovább úgy egy viszony, ahogyan addig.

Minden ember önálló valóság, mert mindannyian önálló nézőpontból tekintünk a világunkra.
Két ember világa között akkora távolság lehet, hogy az egyik éppen csak pontszerűen képes látni a másikat, éppen csak felismerni képes őt, valahogy úgy, ahogy a csillagokat látja a Földről.

Látja, nevet ad neki, pozicionálja azt, lényegi természetét, világát azonban egyáltalán nem ismeri.

Egyikünk imád sok ember előtt beszélni, másikunk retteg tőle. Egyikünk egész életében a vagyonának növelésén dolgozik, másikunk gondosan ügyel arra, hogy szerény körülmények között éljen. Egyikünk a változatosságot, az élményeket keresi, másikunk a mindennapos rutinok köré szervezi életét. Egyikünk intenzíven keresi Istent, míg másikunk életéből mindenfajta vallásosság teljesen hiányzik. Akkora különbségek tátonghatnak két ember, mint fajtárs életmódja, gondolkodása, motivációs rendszere között, amire nincs példa a természetben.

Az emberi kommunikáció ilyen önálló, párhuzamosan létező világok között próbál kapcsolatot, szinkront teremteni.

Az egymásnak címzett üzeneteink olyanok, mint a rakéták, amelyek két, egymástól elképesztően távol lévő csillag közötti üres téren keresztül száguldanak. Ami könnyen megtéveszt bennünket, az az, hogy ennek a rakétának az útját végig tudjuk követni távcsöveinkkel, ami az üzenet objektív realitását sugallja számunkra.

A szándék, amely engem egy üzenet megfogalmazására késztet és a jelentés, amit a saját üzenetemnek tulajdonítok: az üzenetem valósága számomra, vagyis amilyen jelentést én magam adok neki.
Számodra az üzenet pedig az lesz, amilyen jelentést te adsz neki.
Én a saját világomban formáltam az enyémet, míg te a saját világodban formálod a tiédet.
Formálod, hiszen lefordítottad az üzenetem tartalmát önmagad számára és a saját világodban értelmezed azt. Megalkotod azt. Amilyen jelentést adsz neki, annak nem én vagyok az alkotója, én pusztán inspirációt és anyagot adtam hozzá.

Az üzenet maga tehát nem más, mint tudati megnyilvánulás. Nincs olyan harmadik nézőpont, ahonnan az üzenet objektíven meghatározható lenne, mert a kommunikációban mindkettőnk számára csak egy üzenet létezik: a sajátunk. Kettőnkét együtt véve pedig már két üzenetről beszélünk.

Azért jó hasonlat a világűr légüres terében haladó rakéta, mert érzékelteti a két üzenet között húzódó óriási különbözőség lehetőségét. Illetve utal egyfajta tehetetlenségre, amit akkor érzünk, amikor azt tapasztaljuk, hogy nem érünk el a másikhoz, az üzenetünket nem tudjuk úgy átadni, ahogy szeretnénk. Mintha a másik egy egészen más üzenetet kapott volna meg, mint amit elküldtünk. Ilyenkor már korrigálni sincs lehetőségünk, mert a légüres térben száguld, ahová nem tudjuk követni.A következő pont, ahol újra van lehetőségünk hatni, az lesz, amikor a rakéta a másik felől visszaérkezik. Egészen addig minden a másikra van bízva.

Mindebből az következik, hogy ahhoz, hogy két ember között a kapcsolatot fejlesszük, két világot kell összeismertetnünk egymással. Ez talán túlzásnak tűnik, pedig nem az.
Azt látom mindenfelé, hogy a kapcsolatainkat fél benyomások, reakciók, emlékek és projekciók, leginkább saját magunk önmagunkról és a másikról alkotott elképzelései mentén szervezzük.

Annál inkább látlak, minél inkább azt látom, ahogy te látod magad. Még pontosabban: minél inkább látom, ahogy te folyamatosan újra alkotod magad, de ne szaladjunk ennyire előre. Te pedig, ha azt észleled rajtam, hogy hasonló részletességgel és módon látlak, mint ahogy te önmagadat, azt fogod érezni, hogy ismerlek. Szó sincs itt arról, hogy te vagy én milyenek lennénk egy objektív, személytelen nézőpontból tekintve, arról egyikünk sem tud semmit – amit tudunk, az az, milyennek látjuk önmagunkat és egymást, és hogy a képeink körülbelül mennyire vannak szinkronban.

A kommunikáció sikere a közlések hatékonyságán múlik, és egy közlő úgy lehet csak hatékony, hogy jól látja azt a folyamatot, amely mentén az üzenete fordításra kerül a túloldalon, és annak tudatában fogalmazza meg közlendőjét. Csak akkor, ha ismeri azt a bolygót, aminek felszínén a rakéta landolni fog.

Mivel a tartósan inspiráló és bizalmas kapcsolat csak olyan felek között jöhet létre, akik ismerik egymást és ismerve érzik magukat, a kapcsolatok fejlesztésének alapzata ennek a kölcsönös ismeretnek a kiépítése lehet csupán.

A sorra következő cikkekben éppen ennek a kölcsönös ismeretnek a kialakítását célozzuk.

A következő lépés, amelyet megteszünk, annak áttekintése lesz, hogyan vagyunk egymást aktívan formáló szobrászok a mindennapokban, illetve annak, hogy az önmagunkról alkotott képünk, az identitásunk messze nem annyira stabil, kész és belső, mint ahogy azt talán a legtöbben gondoljuk.

Szerző: Bőr Róbert