Formaadás és formanyerés a kommunikációban
KommunikációDinamika 2. rész
Pszichológiában járatos körökben is előszeretettel beszélünk úgy a gyermekkorunkról, mint egy életszakaszról, amelyben kialakul az identitásunk, énünk, ami azt sejteti, hogy egyszer kialakult, és onnantól már nem, vagy alig változik.
Az életünk viszont felnőtt korunkban is olyan helyzetekbe sodorhat bennünket, amelyekben erős átalakuláson, formálódáson megyünk keresztül.
39 éves voltam, amikor először elmerészkedtem táncolni. Nem tudom megmondani, honnan származik az elementáris félelem attól, hogy bármilyen ritmikus mozgást végezzek, azt viszont tudom, hogy könnyebben ment nekem egy több száz méter magas, meredek sziklafal oldaláról siklóernyővel elrugaszkodni, mint akár egyetlen közeli ismerősöm előtt fél percig táncolni. Erős szégyenérzet kapcsolódik nálam a tánchoz. Nagyon ciki – így tudom hétköznapi nyelven, legegyszerűbben megfogalmazni –, ahogy próbálkozom. Igen, ciki, és a cikiség olyan értékítélet, amelyet – furcsa mód – nem én hozok létre. Idegen elem számomra.
Egy ember számára nem lehet önmaga ciki!
Mindenki valaki más számára lehet csak ciki, mert a cikiségben, az értékítéletben ketten vannak: az egyik maga a ciki, a másik pedig az, aki meglátja, megállapítja, és tudatja vele azt, hogy ciki.
Csak egymástól tudjuk megtanulni, hogy mi számít cikinek, és csak olyan dolog válhat cikivé, amely valaki előtt kiderül. Ameddig nem derül ki, addig titok minőségében lapul a tudatunkban.
A táncórán elsőként rendkívül egyszerű tánclépéseket tanultunk, és amikor párokba rendeződve gyakoroltuk, nyakig ültem (pontosabban már táncoltam) a rettenetes cikiben. Azt vettem észre, hogy egy alkalommal többször is elnézést kértem az ügyetlenségemért. Eleinte úgy éreztem magam, mint a lehető legalkalmatlanabb lény, aki csak táncolni tanulhat, és hogy a lányoknak sorra kellemetlenséget okozok az ügyetlenségemmel.
A táncórán úgy éreztem, mindenki nagyobb nálam, a tréningen pedig, hogy mindenki kisebb.
Olyan ez, mintha az énemnek lenne egy térfogata, ami ebben a két helyzetben a többiekhez viszonyítva egyszer a legnagyobb, máskor a legkisebb.
A táncórán azon kaptam magam, hogy alig várom a végét, hogy összehúzom magam, hogy szeretnék máshol lenni, eltűnni a helyzetből. Szeretnék láthatatlanná válni. A kicsiség érzetemnek volt egy határozott gyermeki felhangja: úgy éreztem magam, mint egy gyermek (a kicsi), aki a nagyok (többiek) között próbál valahogy megfelelni, és ez sehogy se megy neki.
A tréningen viszont elememben voltam és nagyon jól esett, amikor a felmerülő kérdésekre kompetens válaszokat adtam, és amikor azt láttam, hogy szívesen tanulnak tőlem. Ez olyan volt, mintha én lennék a nagy, a felnőtt, akitől a többiek, a kisebbek tanulnak.
A táncórát rombolónak, terhesnek találtam, míg a tréningeket építőnek, töltőnek, hasznosnak.
Amikor ügyetlen vagyok, kicsi és szégyellem magam, akkor fogyatékosság érzetem van, ami olyan, mintha az énem összemenne, összezsugorodna és mintha az értékem is lecsökkenne. Mintha a helyzet szavak nélkül is lealkudta volna az árfolyamomat. Az, hogy kevesebbet érek, egy másik megfogalmazása annak, hogy csökkent az önértékelésem.
Mintha a táncórák végén, amikor újra számításba vettem volna önmagamat, az értékeimet, lényegesen kevesebb jött volna ki eredményül, mint előtte. És habár erről senkivel nem beszéltem, határozottan volt egy olyan érzetem is, hogy ezt az újraszámítást nem egyedül végeztem, én csupán összegeztem azt, amit a többiek tekintetében láttam. Mintha ők mondták, sugallták volna azt, hogy kevesebb lettem.
Különös, ugye?
Tovább gondolkodtam, és rájöttem, hogy azért éreztem magam közöttük kevesebbnek, mert csak egy olyan oldalamat látták, amiben nagyon kevésnek tartottam magam. Én pedig konstruáltam egy világot magamnak az általam feltételezett véleményük alapján, amiben ők kevésnek találtak engem. Az ítéletük mentén állapítottam meg magam számára az alacsony értéket. Mintha én csak lejegyezném azt, amit ők szavak nélkül mondanak rólam.
Miért teszek így? Mert szükségem van másokra, akiken keresztül, akiknek a tekintetében láthatom, definiálhatom magam. Egy tükörre, egy vászonra, valakire, akihez mérem magam, akihez viszonyulok és aki ezzel segít pozicionálnom magam a társas közegben.
Voltak alkalmak, amikor már magasabb eredmények jöttek ki, amikor több partnerem is azt jelezte vissza, hogy szeret velem táncolni, és hogy ez most milyen jó kör volt. Az ilyen esetek után magasabb árfolyamon zártam a napot.
Így a táncórák hasonlatossá váltak számomra egy piachoz, vagy egy bírósági teremhez, ahová rendszeresen bejártam, ezzel a felirattal a homlokomon: „Tessék kérem megmondani, most mennyit érek!”
Mintha egy ismétlődő alkufolyamatban vettem volna részt, ahol mások értékalkotása függvényében tekintek én is magamra. „Vásárra vittem a bőrömet”, és a vevők aktuális ajánlásai mentén lettem hol kisebb, hol nagyobb, hol értékesebb, hol értéktelenebb, hol szebb, hol csúnyább.
Ismerős az élmény, amiről írok?
Az énképünk, identitásunk, önértékelésünk ehhez hasonló, folyamatos oda-visszacsatoló, alkudozó, felül majd alulértékelő élményeiben élünk nap, mint nap. Van, aki magasabb kilengésekkel, van, aki alacsonyabbakkal.
A szégyen, félelem, egy helyzet túlélni akarása, az alulmaradás, a vesztes pozíció, a kiközösítettség mind olyan társas élmények, amelyeken keresztül az értékcsökkenés oldalára billenünk. A siker, a büszkeség, a nyertes pozíció, az elismerés, a hírnév pedig az ellenkező oldalt képviselik: amikor magasabb árfolyamon kerülünk ki egy-egy helyzetből. Ez a folyamat életünk szerves része. Annyira természetes, mint amennyire természetes az, hogy minden esőt napsütés követ, illetve fordítva. Ami a nehézséget okozza, és amiért fontos számunkra az árfolyam ingadozások csökkentése, az az, hogy a túlzott mozgékonyság megtépáz, összezavar és ütközik az állandóságra való alapvető törekvésünkkel.
Azért hangsúlyozom ezt a jelenséget, mert ebben a mozgásban, az ÉN ilyen pulzálásában csapódik le és válik láthatóvá annak az összessége, ahogyan kapcsolódunk és bánunk egymással. Ez az, amiben leképeződik a másik hatása rám, illetve fordítva, és ez az, amiben mérhetővé válik a kommunikáció minősége: mennyire éljük meg azt építő, értéknövelő, vagy romboló hatásként.
Maguk a konfliktusok is túlnyomórészt e jelenség köré épülnek, és így címezhetők: „Rosszul érintett az, ahogy viszonyultál hozzám, amilyen helyzetbe hoztál, amilyennek tekintettél az adott helyzetben …” A konfliktusaink lényege éppen ez: értékcsökkentő módon (lekezelően, ignorálóan, sértően) bántál velem. Az értékcsökkenés réme életünk jellegzetes, jól ismert nehéz helyzeteiben felbukkan és kérdően a szemünkbe néz.
- Miért félünk vajon nagy tömeg előtt beszélni?
- Miért félünk nagy tömeg előtt kérdezni egy előadótól valami olyat, amire lehet, hogy mindenki más tudja már a választ?
- Miért esik rosszul a párunknak az, hogy elfeledkezünk a születésnapjáról?
- Miért annyira elviselhetetlen, ha a kedvesünk tekintetén vonzalmat látunk egy másik férfi/nő felé?
- Miért olyan nehéz kifejezni egy másik embernek, hogy szeretnénk közelebb kerülni hozzá?
- És miért annyira rossz érzés, ha a munkatársaink abban a pillanatban hagynak abba egy beszélgetést és némulnak el, ahogy belépünk az irodába?
A nyilvánvaló valóság legtöbbünk számára az, hogy a mindennapjainkban sorozatosan behatások érnek bennünket, amelyek hol pozitív, hol negatív módon hatnak az önértékelésünkre. Az identitásunk, énünk, világunk nem olyan, mint egy kő, ami változatlanul és szenvtelenül viseli az időjárás minden viszontagságát. Sokkal inkább olyanok vagyunk, mint egy amőba, ami érzékenyen reagál a hatásokra, időnként összehúzódik, majd kitágul. A minket körülvevő emberek aktív formálóink, és mi is aktív formálóik vagyunk nekik. Egyeseknek kevésbé, másoknak jobban.
Embereknek beleszólási joguk van abba, hogy önmagunkat meghatározzuk. A helyzet pikantériája az, hogy nemcsak hogy valamilyen furmányos módon jogot szereztek a formálásunkhoz, hanem mi magunk kértük fel erre őket – ha nem is tudatosan, hiszen rajtuk keresztül vezet a fejlődésünk útja is.
Ismerve az emberi kapcsolatok ezen folyamatosan formateremtő és forma-újrateremtő jellegzetességét, könnyen érthetővé válik a legtöbb konfliktus gyökérproblémája: a másik máshogy viszonyul hozzád, mint ahogy számodra az kedves, jóleső, megtisztelő, vagyis lefelé alkudja az identitásodat. Az értékcsökkentés közkedvelt leíró kifejezései: semmibe vesz, lenéz, hülyének néz, sérteget, becsmérel, átnéz rajtad, és még hosszasan sorolhatnám.
Az is gyakori jellegzetessége a konfliktusoknak, hogy értéktelenítve érezzük magunkat, miközben a másiknak nem volt értéktelenítő szándéka.
Az ilyen hibák elkerülése érdekében fontos látnunk az üzenetek fordítási folyamatát, amelynek központi eleme az üzenetek rétegeinek dekódolása. Ezzel a témával folytatjuk a következő cikkünkben.
Szerző: Bőr Róbert